Értetlen bábák között

MEGJELENT: 2019. április 9. | SZERZŐ: Rácz András

Két, egymással bizonyára összefüggő jelensége lehetünk figyelmesek, ha a kortárs magyar irodalmat egy olyan panorámában igyekszünk megvizsgálni, amilyet például a Budapest Könyvfesztivál kínál. Elképesztő mennyiségű könyvbe lapozhatunk bele, minden jelentősebb kiadóval megismerkedhetünk, írók sokaságával találkozhatunk, beszélgethetünk, egyszóval valóban reprezentatív körképet láthatunk. 
És el is csodálkozhatunk. 
Miközben ugyanis a kortárs irodalomban egyfelől azt tapasztaljuk, hogy összemosódik a magas irodalom és a lektűr, másfelől azt is érzékelhetjük, hogy az igazán igényes irodalom gondolatisága egyre távolabb sodródik a közízléstől, egyre kevesebbeket szólít meg, egyre szűkebb közönséghez beszél.


Kép forrása

Távolodó irodalom
A szórakoztató irodalomról vagy a tényirodalomról általában nem sok mondanivalónk kell, hogy legyen. Saját irányaiknak, követelményrendszereiknek, és sajátos olvasói közegeiknek megfelelően szolgálják magasabb vagy alacsonyabb elvárású vásárlók igényeit. 
Ám, a minőségi irodalom határa egyre elmosódottabb, mintha azt látnánk, hogy az igazán irodalminak tekintett témák, szövegek, szerkezetek, s velük együtt az igazi íróknak tekintett alkotók egyre kisebb közönséghez szólnának, s egyre szélesebb az irodalomkedvelő középrétegeknek az a tábora, amely elfordul a mainstream literatúrától, nem érzi azt sajátjának. Jól látszik, hogy a polgári olvasók jelentős része ma már nem azonosul azzal a késői szocializmusban kialakult, eredetében rendszerkritikus fekete komédiával, amely a rendszerváltást követően is velünk maradt, s átvedlett posztmodern egzisztencializmussá, mára pedig a globális világ kollektív szolipszizmusává lett. E folyamat magyarázataként hadd ismételjem meg az iménti hivatkozásokban megfogalmazottakat: a nyolcvanas években elterjedt rendkívül sötét hangulatú, néha szürreális, máskor dokumentarista stílus eredetileg a szocialista valóság reménytelenségéről beszélt, ám a rendszerváltást követően formai változtatás nélkül váltott pozíciót és immár a lét kilátástalanságáról, a megismerhetetlen valóságban otthontalanul hányódó ember nyomorúságáról kezdett beszélni, azaz a korban divatos egzisztencialista világszemlélet képviselőjévé vált. Ez a sodródásélmény-irodalom mára úgy alakult át, hogy a korábban megragadott általános emberi reménytelenség helyére inkább az egyéni sorstalanság került, személyessé lett a világ irracionalitása.  

Kép forrása

Kérdések sokasága
De vajon miért nem tudott reagálni a hazai (meg az európai) szépirodalom az ezredfordulót követő években kialakuló új kulturális kihívásokra? Miért nem jelenik meg egyértelműen és határozottan az irodalomban az a polarizáció, ami a közéletben már egy évtizede jelen van? Miért nincs a globalizációkritikus szépirodalom? Miért kénytelen csaknem száz évvel ezelőtt élt alkotókhoz, és alkotásokhoz visszanyúlni a lokalitás jelentőségét felismerő, az etnikai, közösségi identitás fontosságát meglátó, a történelmi önazonosság súlyát felfogó polgári középosztály? Miért születnek, illetve kerülnek a nyilvánosság elé csak csekély számban olyan művek, amelyek ennek a hagyományos értékvilágot képviselő tömegnek az igényeit tükrözik? 
A kérdésekre nagyon is világos válasz adható, s a válasz egyebek mellett a közelmúltban megjelent kultúrharcos cikkekből, publicisztikákból is kiolvashatók, igaz, a megértéshez a tényállítások mögé kell pillantanunk. 

Kép forrása

Irodalom és apparátus
Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az irodalomra, ahogy az iskolai narratíva ábrázolja: jeles alkotók jeles alkotásainak összessége. A valóságban azonban az irodalom nem az írók papírosain keletkező szövegtenger, hanem a hazai és nemzetközi irodalmi közéletben formálódó konglomerátum, amelynek csak egyik elemét adja az író szellemi teljesítménye. Ott áll mellette a szerkesztő, a kiadó, a marketinges, a reklámgrafikus, a rendezvényszervező, a kritikus, a szponzor, az irodalomtudós, a díjazottakról döntő zsűri tagja, a könyvtáros, az irodalomtanár és így tovább, azaz ott áll az író mellett egy teljes irodalmi intézményrendszer a maga hatalmas apparátusával. Amikor irodalomról beszélünk, nemcsak arról a gondolatról beszélünk, ami az író elméjében megszületett, hanem egyúttal azokról a gondolatokról is, amelyeket ez a sokezer fős irodalmi apparátus képvisel. Hogy mit gondol az irodalomról a kiadói szerkesztő, az pontosan olyan fontos eleme lesz a végeredménynek, mint az, hogy mit gondol róla például egy irodalmi rendezvény szervezője
És lássuk be, ez a tömeg éppen olyan belterjes és a maga értékvilágában konzervatív, mint akármelyik hivatásrend.  Mi több, még az is elmondható róla, hogy – hiába foglalkozik napi szinten irodalmi szövegekkel – művészet-értésére, egyszerűen tömeg volta miatt a tömegkultúra szintjén mozog. Ugyanakkor – éppen mivel a művészeti alkotó közeg részese – rákényszerül a művészi értékítéletre. 
A kortárs irodalom tragédiája (egyébként vélhetően mindenkori tragédiája), hogy azok, akik születése körül bábáskodnak, keveset értenek belőle. S mivel megértésük korlátozott, a bevált sémák szamárvezetőjét használják. Ha ez a késői egzisztencializmus szolipszizmusba csúszó kilátástalansága, akkor azt.  
Ebben a közegben szinte szükségszerű az igényes és az igénytelen szövegek együttes jelenléte, a magas irodalom és a ponyva összemosódása, mint ahogyan a magas műveltségű, problémaérzékeny, igazi művészi élményekre vágyó olvasók kétkedő távolságtartása sem meglepő.
Megosztás