Kultúrharcunk mibenlétének elemzésére teszünk kísérletet ebben a sorozatban, remélve, hogy az első rész összefoglaló jellegű bevezetője után tartalmasabb vizsgálódásunkat is figyelmükre érdemesnek találják olvasóink. Lássuk tehát, mit tagad, mit állít korunk szellemi küzdelme! 

Kép forrása

Érdek és ideológia
Ott hagytuk abba, hogy a kilencvenes évekre egyeduralkodóvá lett posztmodern egzisztencializmus, követve a hagyományos politikai baloldal útját, a jóléti társadalom kiterjesztésének lehetőségét fedezte föl a globális kapitalizmusban. A vezető szellemi, filozófiai, irodalmi közegekben magától értetődő igazságként nyert létjogot a multinacionális tőke ideológiája: a liberális világkapitalizmus a „történelem végét” hozza el, ahogy azt a korszak nagy ideológusa Francis Fukuyama megfogalmazta. 
A jóléti, szociáldemokrata kapitalizmus szellemi képviselői, azaz az ezredvég irodalmi-művészeti elitje kétely nélkül fogadta el a globális nagytőke és a liberális kapitalizmus rendszerideológiáját, azonosult azzal a hittel, amely szerint a megvalósult modern kapitalizmus előbb-utóbb az egész világon megteremti a béke, a jólét és a szabadság boldog egyenlőségét. 
A tragikus szegénység egyetemes leküzdésének természetesen a klasszikus jóléti társadalom felbomlása az ára, azaz az európai, amerikai (fehér, keresztény, jobbára patriarchális) középosztály hanyatlása révén nyit lehetőséget a globális tőke világ nyomorúságának enyhítésére. Amivel kapcsolatban egyfelől látni kell, hogy az a nyomorúság, ami a hetvenes években még jellemző volt a harmadik világra, valóban eltűnőben van, s így a rendszerideológia sikereket felmutatva hitelesítheti önmagát. Másfelől azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a világháború után kialakult jóléti rendszereket védelmező európai és észak amerikai középosztállyal szemben a globális tőke továbbra is széleskörű érdekérvényesítésre törekszik. A társadalom jóléti rendszereinek (szakszervezet, társadalombiztosítás, nyugdíj-biztonság stb.) fellazulása után ma már az alapvető közösségi struktúrák (tudományos gondolkodás, nemzetállam, társadalmi szervezetek hálója, család, nemi szerep stb.) megbontására törekszik, mert ezek továbbra is akadályozzák a nagyvállalati érdekek korlátlan érvényesülését. 

Kép forrása

Az élet csak úgy megtörténik 
A globalizáció parttalanná dagadó individualizációja, sőt – ahogy az előző részben neveztem – kollektív szolipszizmusa az irodalmi-művészeti közegben is megjelent, mintegy szervesen tovább építve a klasszikus egzisztencializmus belévetettség élményét. 
Lépten-nyomon találkozunk az irodalmi szövegekben a posztmodern létproblémákkal, s szerencsés módon éppen a minap adott róla – egyébként nagyon is szépen összeszedett – gondolatcsokrot a magyarhang.hu-nak nyilatkozó Cserna-Szabó András: „szerintem a visszafelé megértés valójában egy erőszakos felépítése a múltnak. Rendet, logikát viszünk valamibe, aminek egyáltalán nem biztos, hogy a racionalitás volt a fő szervezőereje. Hanem valami más, amire csak homályos kifejezéseink vannak: pl. sors vagy véletlen. Ezt csináljuk nagyban a történelemmel, kicsiben a saját életünkkel. Utólag mindent értünk, mindent logikus sorba rendezünk. Én inkább úgy érzem, az élet csak úgy megtörténik. S mivel nekünk, „eszes lényeknek” különösebb ráhatásunk nincs az eseményekre, a „sorsunkra”, utólag végezzük el a racionalizálást. … Halálra szül minket az anyánk; nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk; nem tudjuk, mi a jó és mi a rossz; mi az igaz és mi a hamis; van-e Isten vagy nincs; ráadásul az élet se egy lakodalmas menet, pláne nem méznyalás. Miért bűnhődünk? Mi a bűnünk, hogy ily látványosan ki van cseszve velünk? Tényleg csak egy nyomorult alma miatt van ez az egész?”

Kép forrása

Normális vagy abnormális? 
Az ezredfordulót követő évtizedben azonban új kulturális irányvonal robbant be közgondolkodásba. A korábbi óvatos kérdésfelvetésekből – vajon nem hordoz- e veszélyeket a globalizáció? – az évtized végére határozott állítás lett, amely a globális világgal szemben a lokalitások jelentőségét hirdeti. 
Az új irányzat a hit, a tudományos tény, a nyelv, a nemzet, a haza, a tájhaza, a közösség, a család, a nemi identitás, a hiteles tekintély, a jellem, a becsület, a helytállás, a múlt, a hagyomány erejét hirdeti, szemben mindazzal, ami ezt a klasszikusnak nevezhető értékkoncepciót tagadja.  
Az esetleges mikro-identitások helyett a valóban személyiségformáló hatásokra helyezi a hangsúlyt, az uralkodó ideológiát ennek megfelelően bárgyúnak, dekadensnek, betegesnek tartja, és semmiképpen sem fogadja el azt az állítását, amely szerint az embernek nincs dolga, nincs otthona, nincs társa a világban, nem fogadja el normálisnak a posztmodern egzisztencializmus által sugallt normalitást: az értelmetlen, öncélú sodródást a létben. 
Az új szemlélet az egzisztencialista belévetettség-élménnyel szemben az otthonosság igényét fogalmazza meg.
Hogy ezt miképpen teszi, azt hazai kultúrtörténeti kitérő után fogjuk megnézni.