„A pokol az a másik ember”

MEGJELENT: 2018. október 31. | SZERZŐ: Rácz András

Miféle kultúrharcot vívunk?  Milyen irányzat, milyen eszmekör támasztott alternatívát a kényelmes egyeduralmában terpeszkedő késői liberális egzisztencializmussal szemben? Miben áll a jelen és a múlt küzdelme? Mit akarnak, miről beszélnek azok a fiatalszívű írók, költők, publicisták, akiknek elege lett a ma még domináns szellemiség bölcsességnek hazudott semmitmondásaiból?
Jó lenne világos kontúrok mentén felismerni a most egymásnak feszülő áramlatok mineműségét, de talán maguk a kihívók, sem tudják pontosan, miféle kesztyűt vetettek a megvénhedett posztmodernnek. „Gondolta a fene” – mondta Arany János a híres adoma szerint, mikor versét elemezték, s akár igaz, akár nem a költőfejedelemhez kapcsolt legenda, azt pontosan megmutatja, hogy az alkotói szándék és az értelmezés nem mindig jár ugyanabban a keréknyomban. Hogy miben áll korunk kulturális viaskodása, mire mond nemet és mit állít, mit talál torznak és mit lát igaznak a napjainkban formálódó irodalmi-kulturális szcenárió, azt meglehet, nem az alkotóknak, hanem a narrátoroknak kell megfogalmazniuk. 
Erre teszünk most kísérletet. 


Kép forrása

A kollektív szolipszizmus
Miközben mi, Magyarországon ahhoz szoktunk hozzá, hogy két irányzat, két szekértábor marja egymást a kulturális – és persze gazdasági, politikai – térfoglalás jegyében, addig a jelenség Európában (és Észak-Amerikában) meglehetősen újszerű. Ott korábban számos alternatív szellemi áramlat birkózott az elsőbbségét. Mára többségük elenyészett, illetve marginálisba süppedt. 
A posztmodern egzisztencializmus mellett korábban számos irányzat keresett utat az olvasók felé.  A francia új regény (Robbe-Grillet, Sarraute, Butor), az abszurd dráma (Beckett, Ionesco), a latin-amerikai próza (García-Marquez, Vargas-Llosa, Amado), a hagyományos realista irodalom, illetve annak megújítására tett számtalan kísérlet (Dürrenmatt, Miller, Faulkner, Böll, Suksin, Ajtmatov, Raszputyin, Semprun) és a többiek, mind-mind vetélytársai voltak a mára abszolúttá lett irodalmi-művészeti kánonnak.  
A háborút követően megjelent és a hatvanas években sikerre jutott posztmodern egzisztencializmus (Sartre, Camus) a kilencvenes években átadta a helyét a globalizációnak művészeti tükröt tartó mikro-identitások köré épülő irányzatnak. 
Az új baloldali-liberális kulturális irányzat a posztmodern egzisztencializmusból tulajdonképpen szervesen fejlődött ki. A politikai korrektség igénye, a safespace-mozgalom, az anti-rasszizmus, a radikális állatvédelem, egyszóval a kortárs kulturális tér minden mozgalma mögött ott áll Sartre híres aforizmája, miszerint „a pokol az a másik ember”. Mint ahogy ott áll a kortárs feminizmus, a gender-rögeszme, a homoszexualitás megítélése, vagy éppen a metoo-agresszió, mögött Simone de Beauvoir Második neme és annak gondolatisága…
A posztmodern egzisztencializmus elméleteiből mára napi rutin, s így kollektív szolipszizmus lett. 

Kép forrása

Haladás- és szabadságfétis
Arra is rá kell mutatni, mielőtt tovább lépnénk, mert ennek még jelentősége lesz, vajon hogyan kapcsolódik a ma meghatározó kulturális közeghez a globális kapitalizmus. A vetélkedő szellemi áramlatok közül ugyanis a mikro-identitásokat középpontba állító késői posztmodern egyértelműen a nagyvállalati támogatásnak köszönheti erejét. 
Az egzisztencialista szabadságfetisizmus – korunk valóban látványos technikai fejlődésével összefonódva – mára igazi utópiává hízott, s olyan reményteli jövőt kínál, amelyben minden lehetséges, amelyben az emberi szabadság soha nem látott módon tud kiteljesedni, amelyben az egyén a fantázia minden lehetséges és lehetetlen ábrándját elérheti, amelyben elérhető a reális nemváltás, a kultúraváltás, de akár még a test- vagy életkorváltás is, amelyben nem kell állatokat ölni, mert élelmezésünknek ez nem feltétele, amelyben mindenki boldogan él az örökkévaló létben. 
Mára nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetközi tőke magára nézve előnyösnek tartja a kialakuló utópiát. A haladásfetisizmus ígéreteinek hitelesítői ugyanis szükségszerűen a multinacionális nagyvállalatok, amelyek megkérdőjelezhetetlenül birtokolják azt a tudást és tőkét, kutatási-fejlesztési, tudományos-technikai potenciált, amelyek biztosítani tudják az egyéni önmegvalósítás ezernyi formáját, illetve magát azt a tényt, hogy az ideológiában osztozó közösségek élete valóban olyan legyen, amilyennek az emberhez méltó életet ők elképzelik: mentes mindenféle kötöttségtől és elköteleződéstől, behatástól, társadalmi, nyomástól, mentes a pokoltól, a másik embertől.   
A közelmúltban Gágyor Péter idézte Barbrook-Cameron nagyon is ide vágó definícióját: „a technikai determinizmus és a libertariánus individualizmus ellentmondásos keveréke az információs korszak hibrid igaz-hitévé válik”.

Kép forrása


Hallucinatív realizmus
S ez a fantazmagória természetesen eluralta a közbeszédet, a közgondolkodást, s vele a közirodalmat is. Ha megnézzük az elmúlt évtized legjelentősebb irodalmi elismeréseit, megdöbbenve láthatjuk, milyen túlnyomó súllyal szerepelnek a késői egzisztencializmus másik-tagadó írásai a kitüntetettek között. 
Engedjék meg nekem, hogy ide másoljam a Wikipédia irodalmi Nobel-díjasainak listáját az indoklás egy-egy mondatával együtt! (S közben hadd jegyezzem meg: az írók többségét természetesen hazájában is, illetve más nemzetközi irodalmi testületekben is számos elismeréssel tisztelték meg.) 
2004. Elfriede Jelinek, aki műveiben „nyilvánvalóvá teszi korunk társadalmának közhelyeit és azok lehengerlő erejét”. 2005. Harold Pinter, aki „feltárja a hétköznapok fecsegése alatt tátongó mélységeket, és behatol az elnyomás zárt térségeibe”. 2006. Orhan Pamuk, aki „a kultúrák összecsapásának és egymásba fonódásának új szimbólumaira lelt”. 2007. Doris Lessing, „a női tapasztalat epikusa, aki tűzzel, látnoki erővel és egészséges kétellyel vette górcső alá a megosztott társadalmi rendszereket”. 2008. Jean-Marie Gustave Le Clézio, „az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatója”. 2010. Mario Vargas Llosa „A hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért”. 2011. Tomas Tranströmer, aki „új fényben mutatja meg a valóságot”. 2012. Mo Jen, aki „Hallucinatív realizmussal elegyíti a népmesét, a történelmet és a mai valóságot”. 2013 Alice Munro, akiről nem ezt írja az indoklás, de szinte kizárólag a női lét kérdéseivel foglalkozik. 2014. Patrick Modiano, aki „ésszel fel nem fogható emberi sorsokat idéz meg”. 2015. Szvetlana Alekszijevics, aki „a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. 2017. Kazuo Ishiguro, aki „feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit”.
A válogatásban nincs semmi tendenciózus szándék, mégis rémületes, hogy a (Wikipédia által idézett) indoklásokból egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben közhelyek uralkodnak, előítéletek elnyomása alatt sínylődik az ember, miközben ésszel fel nem fogható sorsot él át, lázad és elbukik. Ugyanakkor ehhez a világhoz illuzórikus kapcsolat fűz bennünket, s ebben a világban így még a hallucinatív realizmus kifejezés is értelmes jelentéssel bír. 
Hogy mindebből hogyan lett kultúrharc, arra hamarosan választ keresünk. 



Megosztás

Egypercesek

Kódexek a neten

Kódexek a neten

Digitálisan is elérhetők az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár kódextöredékei

Virtuális Frankenstein-fiú

Mutasd a profilod, meg nem mondom, ki vagy

Tinik Szobabiciklivel

Tinédzserek forgatnak filmet Stephen King Stationary Bike című novellájából

Kifutóra a vasfüggöny mögül

Három év után új könyvvel jelentkezett a népszerű szerző

Tudta Ön, hogy a múlt disztópiájában él?

Tömegkultúráról és annak szubkulturális gyökereiről, élvhajhászásról és össznépi tébolyról