A szocialista irodalom

MEGJELENT: 2018. december 5. | SZERZŐ: Rácz András

A Nyugaton már a háború befejezése óta terjeszkedő irodalmi-kulturális irányzat Magyarországon a hetvenes években jelenhetett meg. De míg nyugaton sokféle irodalmi-művészeti alternatíva közül lassan emelkedett ki az ember elveszettségén borongó kortárs ideál, addig Magyarországon – pár erőtlen, inkább egyedi útkereső kísérlet (Déry, Örkény) dacára – hamar irodalmi-művészeti kánonná vált a posztmodern egzisztencializmus
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a jelenünket is meghatározó artisztika előzményei lassan a feledés homályába merülnek, ám érdemes olykor hátra nézni. A szocialista realizmus elvárásrendszere rendkívül tanulságos keretet kínál. 


Kép forrása

Micsurin almái
A szocialista realizmus meghatározása persze nem egyszerű dolog.  Az elvárt irodalmi stílus ugyanis koronként és régiónként is változott, olykor egészen megdöbbentő kanyarokat téve jutott el a késői szocializmusból sokak által jól ismert nyelvi és tartalmi végstádiumához.
Eredetileg a sztálinista történelemfilozófián alapult: azt mutatta be, hogy a régi és az új harcából miként keletkezik a jövő, mely természetesen nem más, mint a kommunizmus. Az egyik orosz teoretikus, Alekszandr Fagyejev azt hangoztatta, hogy a valóságból ezt az elemet kell tipikusként, reálisként kiemelni, ami megelőlegezi a jövőt, azaz a kommunista utópiát. Példaként a hírneves autodidakta növénynemesítő, Micsurin almáját hozza, ami maga a szocialista valóság, hiszen hamarosan az egész Szovjetunióban efféle félkilós, üdepiros almákat fognak termelni. Nem baj, ha ma nem. Az óriásgyümölcs ugyanis végül biztosan győzedelmeskedik halovány kapitalizmuson. Azaz olyan alakokat, történelmi, társadalmi szituációkat kerestek, amelyeket valami módon a kommunizmus előképének lehetett tekinteni, s ezeket igyekeztek a narratíva középpontjába állítani: a kommunista mozgalom kezdeteit, bármilyen jelentéktelen is volt, vagy nálunk a Dózsa féle parasztháborút.
Ugyanakkor a kor ideológusai az irodalom által a maguk társadalmi bázisait igyekeztek megszólítani. A munkások, még inkább az első generációs munkásság feltételezett ízléséhez igazították a szocialista realizmust, elvárva az íróktól, hogy kalandos, de hétköznapi, olykor praktikus útmutatásokat is kínáló, némiképp romantikus, de semmiképpen sem erotikus, szigorúan a klasszikus erkölcsi keretek között mozgó történeteikkel szorítsák ki az olvasói érdeklődés homlokteréből a hagyományos ponyvát. 

Kép forrása

Lukács és Révai
S, hogy miért volt ennyire fontos az irodalom? Nos, nem volt mindenkinek fontos. Lukács György és Révai József komoly befolyásának volt köszönhető az, hogy Magyarországon az irodalomtörténet jelentős fejezete lett a szocialista realizmus, ők ugyanis, mint afféle klasszikus, moszkovita kommunisták, Lenin tanításait képviselve kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak az irodalomnak, mint propagandaeszköznek.
Persze ők sem tudtak mindenben egyetérteni. Vitájuk, az elhíresült Lukács-vita Révai győzelmével és Lukács mintaszerű önkritikájával zárult. A vita lényege akörül forgott, hogy vajon a szocialista realizmus, Lukács elképzelésének megfelelően az európai kultúra örököse, egyúttal betetőzése, vagy inkább valami olyasmi, ami, Révai meggyőződése szerint, előzményeitől jobbára független, önálló kulturális, és persze ideológiai jelenség.
A dolog azért különösen érdekes, mert a korszak lezárulta után, Sztálin halálát követően, illetve a későbbi kádári konszolidáció keretei között mégis inkább Lukács eszméi váltak meghatározóvá. Az Aczél-féle kultúrpolitika vitathatatlanul az európai kultúra nyomvonalán haladt, annak értékeit igyekezett közvetíteni, továbbadni, szerencséjükre mindazoknak, akik abban a korban szerezhették meg műveltségük alapjait, s szerencséjükre azoknak, akik az aczéli kultúrpolitika emlőjét csócsálva az akkor újszerű európai posztmodern egzisztencializmust a magyar irodalomba adoptálhatták. 

Kép forrása

Fekete komédia
Az új stílus mindenben ellentéte lett a szocialista realizmusnak, csak éppen koncepciójában volt azonos vele. S ez az azonosság máig fennáll. Ha ott a megálmodott boldog jövendő előképeit igyekezett megmutatni az ideológus, akkor itt a rémálmokban felbukkanó sötét félelmekhez vezető utat ábrázolta. Ha ott győzelem és diadal lesz a katarzis, akkor itt bukás és visszahullás a lét értelmetlen taposómalmaiba. Majd minden film, regény, színdarab vagy akár fotóalbum, ami a hetvenes évek második felében keletkezett a lét végtelen vigasztalanságát ábrázolja. A nyolcvanas években elterjedt egy fekete komédiának mondott, és valóban rendkívül sötét hangulatú, egyszerre szocreál, szürreál, hol dokumentarista, hol költői, hol pedig egyenesen prófétai stílus, ami, úgy tűnt, hogy a szocialista valóság reménytelenségéről beszél. 
A dolog máig ható ereje áll ebben a félreértésben. Mert miközben ezek a művek a maguk korában forradalminak számítottak, okkal tekintettek úgy rájuk a befogadók, mint a szocializmus kritikájára, mint a rendszer kilátástalanságát tükröző alkotásokra, valójában az élet értelmetlenségén merengő posztmodern egzisztencializmus kiúttalanság-élményét hozták el Magyarországra.
Ám a vitathatatlan szocializmus-kritikus attitűd, illetve a rendszerváltás szerencsétlen körülményei és a globalizáció megkésett érzésekelése miatt a meghatározó irodalmi, művészeti, kritikai elitnek éppen úgy sikerült átmentenie magát az új rendszerbe, mint a technokrata-bürokrata elitnek. Szellemisége, értékválasztása, irodalmi-művészeti koncepciója máig meghatározó, s nyomasztó gátként akadályozza a jelenünkhöz szóló kortárs narratívák kibontakozását. 


Megosztás