Stephen Kinget eléggé hébe-hóba és elvétve olvastam eddig; többnyire én is áldozatául estem a máskor kárhoztatott népszokásnak, hogy megnéztem a műveiből készült filmeket, elolvastam persze Az írásról szóló szakmunkát, és a magam számára kiszedegettem belőle a tudnivalókat, utánanéztem ennek-annak, ismertem a meghökkentő méretű (és egyre bővülő) életművét, de magukat a konkrét műveket… hát, hogy is mondjam: nem igazán olvastam, vagy csak egyiket, aztán meg a másikat, olykor-olykor. 

Kép forrása

Stephen King irodalmi zsenijéről is valamit

Ezért előítéleteim is voltak, nem erősek, csak olyan felületesek, kicsit olyanok, mint mondjuk Tolnai Lajossal kapcsolatban, akiről tudtam és tanultam, hogy milyen veszekedős bácsi volt, és kulcsregényeket írt, ezért az élt róla a fejemben, hogy biztosan szolgai módon gúnyolja ki a felismerhető kortársait, nem túl érdekesen, de annál fásult-unalmasabban. Aztán mikor elkezdtem olvasni A polgármester úr című mesterregényt, a fejem levitte az a profizmus, szépírói tudás, ami benne írva találtatik, anélkül, hogy bárhol egysíkú vagy bárgyú lenne. 

Nos, így voltam Stephen Kinggel is; letöltöttem, azt hiszem a Sorvadj el! című regényét, és belekezdtem… aztán órákig egyszerűen képtelen voltam letenni. Rég történt velem ilyen. Általában több könyvet olvasok egyszerre, és minden nehézség nélkül tudom letenni egyiket, hogy kicsit haladjak a másikkal. Nem így a Sorvadj el! Ott vártak rám a tavalyi és idei évben megjelent új könyvek, hogy recenzálási céllal elolvassam őket, de egyszerűen napokig kézbe se tudtam venni egyiket sem, annyira lekötött a sok Stephen King-regény, amelyeket egymás után faltam, mint valami kiéhezett vadállat az embereket a vérrel átitatott homokkal felszórt arénában. 

Aztán arra jutottam, hogy szép dolog ám, hogy a frissen megjelent könyvekről írunk, írok, de vajon nem sikkad-e el ezzel egyidőben egy csomó klasszikus, pedig hát ők is megérdemelnék, hogy írva légyen róluk. És akkor jutottam el oda, hogy kéne írnom Stephen King irodalmi zsenijéről is valamit. Persze, erőtlen és semmilyen szöveg lehet ez csak egy olyan világgal kapcsolatban, mint amit a mester létrehozott, de így is több a semminél. (Ő ugyan persze nem szorul rá, de nekünk illik megilletődve megállnunk időről időre, és megcsodálnunk, mit alkotott.) 

Kép forrása

Richard Bachmann álnéven

Különös dolog, hogy engem elsősorban a Richard Bachmann álnéven írt könyvei hoznak lázba – míg persze a többi is műremek, de itt a kis háttérsztori is izgalmas: mivel a korabeli kiadói politika úgy ítélte meg, hogy egy szerzőtől évente csak egy könyvet adnak ki, az áradó irályú King álnevet keresett, hogy kiadhassa könyveit (egyfelől, hogy ne árassza el a King-branddel a piacot, másfelől hogy megmérje, nem csak a neve miatt fogynak-e a könyvei). A mai napig magyarul meg nem jelent Rage, továbbá A hosszú menetelés, Az átkozott út, A menekülő ember és a már emlegetett Sorvadj el! mind „Bachmann” munkái. 

Ezek közül mindegyiket olvastam, mindegyiktől odáig vagyok és vissza, és külön öröm, hogy itt a durva horror alig kap szerepet; a négy közül pedig Az átkozott út kapcsán mutatnám meg, mit is tud ez a nagy ember – nyilván Önök olvasták már, de az is nyilván, hogy jóleshet feleleveníteni ezeket a remek mondatokat. 

Előtte azonban még egyszer a „Tolnai Lajos-jelenség”: az ember, szintén felületesen azt gondolja, hogy egy horroríró mind csak horrort ír, és ez kissé favágásszerű munka; nos: nem. Én már a Tortúra óta tudom, hogy itt szinte páratlan szépírói tudással van dolgunk, és minél inkább beleolvasom magam az életműbe, annál kevésbé tudom elképzelni, hogy is lehetett ilyen mennyiségben ilyen minőséget alkotni, hogy is lehetett ilyen minőségben ekkora mennyiséget létrehozni. 

Mert King áradó és vidám író; még a legborzasztóbb jelenetek között és közül is mindegyre, rendre kicsillan a humor egy-egy jól megválasztott kiszólás, maliciózus  vagy szeretettel teli kommentár révén; könnyűszerrel lép át az összes píszímarhaságon, és közben sehol nem lesz szélsőséges (ráadásul/elvégre demokrata szavazó, neki talán könnyebb ezt megtenni); lazán utalgat saját magára, korábbi munkáira, kiszólogat, szerzőként is jelen van a hangja, kommentálja a történteket, tiszta posztmodern az egész – és mindezt olyan elegáns könnyedséggel csinálja, amilyennel a magukat gőgösen posztmodernnek tartó szerzők sosem lesznek képesek, miközben izzadságszagúan belekényszergetik önmagukat – elbeszélőként és/vagy szereplőként – a saját könyveikbe. Kingnél minden a cél, a horror felé mutat, az összes ilyen eszköz: csupán eszköz. Egyszerűen nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, amit mások komor homlokráncolással életművük főcéljává tesznek. 

Kép forrása

Feszesség, tömörség, finom gunyor

És akkor itt van Az átkozott út; komor és nehéz történet egy férfiról, akinek munkahelyét és házát is le akarják bontani egy épülő autópálya kisajátítási eljárása következtében, és aki – alaposan megindokolt lelki okokból – ezzel szembeszáll. Mint egy görög hős, már az elején tudni lehet, hogy vállalkozása bukásra ítéltetett, de ő azért csak végigcsinálja, az utolsó pillanatig az egészet. 

Közben szól a Rolling Stones, gonosz, pikírt megjegyzéseket kap J. J. Cale és a Crosby, Still, Nash & Young, fogynak a drogok, van egy kis szabad – és szabados – szex is, hektóliterszám nyeldeklődik a pia (amikor a történet vége felé a házat ostromló zsaruk szétlövik a whiskys üveget például, ezzel az elegáns mondattal ábrázol a mester – aztán továbblép: „Két lyuk jelent meg a hűtőgép fehér zománcán, egy másik pedig eltalálta a pulton álló Southern Comfort-os üveget, amely felrobbant, üvegszilánk és déli életérzés terített be mindent” – komolyan mondom, egyedül ezért a mondatért szoborba kéne önteni minden könyvét, vagy hogy is van ez nem túl véresen), felsejlik és kibomlik egy családi, munkahelyi, házassági tragédia, és olyan kompakt, olyan egyben van az egész, hogy az olvasó hátán feláll a szőr ettől a tökéletességtől. (Ja, és ez az egyik legkevesebbszer idézett és hivatkozott műve – talán ezért is választottam.) 

Mutatok pár mondatot, hogy lássák, hasonlatban, feszességben, tömörségben és finom gunyorban soha nincs hiány. Tényleg szinte random írom ki őket: „Megkönnyebbült, de megkönnyebbülése keserű volt, mint az aloé.”; „Örülök, hogy az elvált lét ilyen sok szépséget tartogat neked.”; „Szorosan egymás mellé épült zsúfolt bérházakat látott, mindegyiket annyira lelakták, hogy úgy vélte, ha egyet lebontanának, dőlne össze mind sorban. Mindegyik tetején tévéantenna-erdő meredt az égnek, mint a riadt ember haja.”; „Az este könyörtelenül hideg volt, olyan este, amikor az ember már csak akkor érzi a hideget, amikor tizenöt másodperccel az után, hogy kilépett a szabad levegőre, olyan keményre fagy a füle, mint a benzintöltő pisztoly.”; „Kiment a vécéből, és ismét arcul csapta a buli. Lebegő lufikként jöttek-mentek az arcok. De a zene kellemes volt. Elvis szólt. A jó öreg Elvis. Nyomjad, Elvis, nyomjad!”; „A szó érdekesen unalmas erélyt sugárzott, mint a betonpadlóra ejtett gerenda.” És végül: „Nem operálható. Még évek múlva is visszhangzott a fejében ez a két szó. Sosem gondolta volna, hogy a szavaknak van ízük, de ennek volt. Rossz, mégis szaftos íze volt, mint a romlott húsból készült rosszul átsütött húspogácsának. Nem operálható.” És legvégül a mesteri posztmodern önreflex: „Amióta csak leparkolt a kombival három sarokkal arrébb, és a mosodához sétált, különös, megfoghatatlan érzés kísértette, mint egy hasonlat, amely nem ül.”