Azzal semmiképpen sem vádolható Joel Kotkin, hogy sablonos, középszerű írásokkal bombázza a közönséget. A kaliforniai Orange-ban található Chapman Egyetem várostudományi ösztöndíjasa, aki rendszeresen publikál a The Daily Beast és a konzervatív The Spectator magazin oldalaira, A neofeudalizmus eljövetele című, immár magyarul is olvasható esszékötetével ugyancsak tekintélyes követ dob a nyugodtnak éppen amúgy sem tekinthető közéleti tó zavarosába.

„Egy civilizáció csak akkor tud fennmaradni, ha tagjai – különösen azok, akik nagy befolyással bírnak – hisznek alapvető értékeiben. Ma kulcsfontosságú intézményeink – az akadémiai szféra, a média, a vállalati hierarchia, sőt egyes egyházak – sok olyan alapvető eszményt elutasítanak, amelyek a nyugati kultúrát hosszú ideje meghatározzák. Ahelyett hogy azt hangsúlyoznák, mi tart össze egy demokratikus társadalmat, mind a bal-, mind a jobboldali aktivisták egy olyan szűk identitáspolitikára fókuszálnak, amely nem tudja fenntartani a pluralista demokráciát. A társadalmunk alapvető értékeibe vetett hit elvesztése különösen feltűnő a fiatalok körében; a fiatal amerikaiak közel 40 százaléka hiszi úgy, hogy az országnak nincs olyan történelme, amelyre büszke lehet. Sokkal kevesebben helyeznek hangsúlyt a családra, a vallásra vagy a hazafiságra, mint a korábbi nemzedékekben. Azáltal, hogy kiátkozza saját örökségét, Európa talán még gyorsabban halad a kulturális dekonstrukció irányába. „A párizsi nyilatkozat", amelyet 2017-ben egy több európai ország tudósaiból álló csoport adott ki „A Europe We Can Believe In” (Egy Európa, amelyben hihetünk) címen, kimondja, hogy az Európai Unió bürokráciája olyan valláspótlék kialakításával van elfoglalva, amely a posztnacionalizmust, a multikulturalizmust favorizálja, illetve különleges történelmi kultúrájának elutasításán alapszik” – írja Joel Kotkin. Könyvének alcíme is beszédes: Figyelmeztetés a globális középosztály számára. De vajon mivel riogat a szerző, aki írásaiban zömében az Egyesült Államok osztályainak változó összetettségét értékeli? Nos, nem kevesebbel, mint, amit ajánlóm – a tőle csent mondatrésszel – címének adtam. Kotkin alapvetése, hogy a társadalomban már nem értelmezhető a baloldal és jobboldal, illetve a konzervatív és liberális közötti hagyományos politikai megosztottság. Ennek megfelelően – és Fukuyamától meglehetősen eltérően, bár vele együtt elég borúlátóan – arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa, a társadalmi metamorfózis egy váratlan fordulattal visszafele – már amennyiben a történelemben ez a fogalom egyáltalán értelmezhető – a neofeudalizmus irányába halad.

A furcsának tűnő állítás mögött olyan tények húzódnak meg, amelyeknek leírására talán valóban nem a legjobb szó a feudalizmus, de a társadalmi polarizáció biztosan megfelelne. Kotkin így ír például: „Ma a küszködő közép- és munkásosztály tagjai közül sokan úgy látják, hogy a jómódúak – környezeti felelősségvállalásukat bizonyítandó – a karbonkreditekkel és más, erényességüket hirdető megoldásokkal mintegy „zöld” búcsúcédulákat vásárolnak, miközben ezek a „felvilágosult” irányelvek rendkívül magas energia-és lakásárakat terhelnek a kevésbé jómódúakra.”

Egy másik helyen a szólásszabadság visszaszorítását mutatja be ekképpen: „Egy kanadai főiskola elnöke például azzal indokolta a „szólásszabadság” visszaszorítására irányuló rendelkezéseit, hogy azok a „jobb beszéd” ösztönzését és „a diákok, a tanárok és a személyzet emberségének” védelmét célozták.” És persze igaza is van, ha megkérdezi, miféle elvek de főképpen miféle érdekek mentén lehetne korlátozni a szabad beszédet egy modern államban? Miért is sérti valakinek az „emberségét”, ha esetleg szembesítjük tévedéseivel?

A magyar kiadó minderről így fogalmaz: „Ha a nyugati társadalmak polgárai manapság a feudalizmusra gondolnak, hajlamosak valami távoli, letűnt korszakként tekinteni rá. Joel Kotkin viszont felhívja figyelmünk: tévedhetünk. Ugyanis ha a jelenleg világszerte észlelhető társadalmi tendenciák továbbra is érvényesülnek, akkor az egyéni szabadság és a széles körűvé váló társadalmi prosperitás időszaka után újra egy olyan korszakban találhatjuk magunkat, amikor a vagyon kevesek kezében összpontosul, a lehetőségek beszűkülnek, illetve a társadalmi mobilitás csatornái elzáródnak.

Ennek a középkort idéző hierarchikus társadalomnak az élén egy újfajta, a technológiai vállalatokat irányító oligarchákból kifejlődött „nemesség”, illetve a kultúra és a média vezető pozícióit elfoglaló „papság” áll. Az elmúlt évszázad során globálisan megerősödő, magántulajdonnal és önálló cselekvési képességgel rendelkező középosztály, amely a liberális demokráciák oly fontos támasza volt, eközben folyamatosan zsugorodik. Tagjai visszacsúsznak az „új jobbágyság” vagyontalan, kiszolgáltatott, a vezető rétegek által kontrollált csoportjába.”

A szívbajosokra és konteóhívőkre is gondolva a kiadó szerkesztők hozzáteszik: „Mindez azonban nem szükségszerű. A szerző szerint a változásokkal akkor lehetne dacolni, ha a modern harmadik rend, vagyis a polgárság felébredne és ellenállna, illetve politikai lépéseket is tenne. Ahogy fogalmaz: A neofeudalizmussal szembeni ellenállás kulcsát ma azok az emberek jelentik, akik egykor az igazi feudalizmussal is leszámoltak […] olyan emberek, akiknek van némi tulajdonuk, gyakran saját vállalkozásuk is, és akik közösségeket építenek családjuk szükségletei körül.”