Ej, milyen gyalázatos dolog az olvasói hübrisz… Mert nézzék csak, hogy jártam (karikírozni fogom magam)! Kicsit kegyeskedtem leereszkedni Jeneva Rose könyvéhez, amely ugyebár krimi, mint megtudtam, és olvasni kezdtem, különösen mivel a fülszöveg igencsak csábítóan hangzott: „Sarah Morgan sikeres és befolyásos védőügyvéd Washingtonban. Mindössze 33 évesen már partner az irodánál, az életet pontosan úgy alakul, ahogy eltervezte. A férjéről, Adamről ugyanez már nem mondható el. Küszködő író, aki egyre inkább frusztrált felesége üstökösként ívelő karrierje miatt – úgy érzi, Sarah sikereiért a házasságuk fizette meg az árat. Adam közel két éve titkos viszonyt folytat Kelly Summersszel. Egy nap azonban minden megváltozik, amikor Kelly brutálisan meggyilkolt holttestére bukkannak a házaspár tóparti nyaralójában, és Adamet letartóztatják emberölés gyanújával. Sarah abban a rémálomszerű helyzetben találja magát, hogy saját férje védelmére kell kelnie – a férfiére, akit azzal vádolnak, hogy megölte a szeretőjét. De vajon Adam tényleg bűnös… vagy ártatlan?” Szóval kegyeskedtem elkezdeni a könyvet, és a közel 400 oldalas könyvnek valahol – azaz egészen pontosan – a 78. oldalán hirtelen rájöttem, ki a gyilkos.

Magam is meglepődtem ezen, mert általában olyan bárgyú és ostoba vagyok krimiolvasáskor, hogy tényleg csak a legutolsó oldalon derül ki számomra, hogy a kertész tette… Nagyon imponáltam magamnak azzal, hogy így megokosodtam, hiába, ahogy idősödöm, egyre bölcsebb leszek, veregettem vállon magam, és göcögő elnézéssel figyeltem, ahogy szegény szerző kínlódik, hogy egyensúlyozzon az általam is vélelmezett gyilkos apró, de árulkodó tetteinek a szövegbe való belelopása és a más szereplőkre való gyanúterelés kényes helyzetében. 

Mint mondtam, kegyesen továbbolvastam, mert azért meg kell adni, erősen jól meg volt írva a könyv, és kicsit izgatott is, hogy vajon, tényleg jó-e a tippem, de azért olyan nagyon nem izgatott, mert ezerszázalékig biztos voltam magamban, nyehehe, hogy idő előtt kiszúrtam, ki a gyilkos, és hát gondoltam, dolgozzon csak ez a szép néni a pénzéért, nézzünk oda, írja csak nekem azt a történetet! 

Aztán mikor párszáz oldallal később hirtelen az én egyes számú és egyetlen gyanúsítottam minden kétséget kizáróan felmentést kapott, akkor elkezdtem sűrűn kapkodni a levegőt, és mindenféle primer meg szekunder szégyent éreztem korábbi oktalan gőgömért… kicsit el is veszítettem a fonalat, de aztán nagy lógó orral visszakullogtam továbbolvasni, mert tényleg nagyon tud ez a szépséges szerző, s viszi a tekintetet úgy a könyv, hogy tékápé egyetlen szuszra olvassa végig az ember, legalábbis én. (Pedig midőn a hátlapon azt olvastam J. T. Ellisontól, hogy „Egy szuszra kell végigolvasni… Sokkoló”, meg Samantha Downingtól – akinek egy korábbi könyvéről szintén írtam: https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2023/03/sajat%20erdekedben –, hogy „Egész éjjel ébren tart majd”, akkor csak legyintettem, hogy na persze, lám, ezek a fehérnépecskék milyen ügyesen összetartanak és összedolgoznak, de ezek csak a szokásos túlzások ajánlásilag, hát ilyet én is akárhányat írok öt perc alatt!) 

A vége tényleg úgy viszi le az ember fejét, ahogy szeretnénk, ahogy a plot twistektől, a cselekménycsavaroktól elvárjuk, pedig mondom én, ilyet a legnehezebb kieszelni: ehhez képest az írás kismiska. De addig… addig is mennyi gyönyörűségre bukkan az ember! Ugye ott vannak az eleve borzongatóan izgalmas alaphelyzet (megcsalás, szerető, gyilkosság stb.) lenyomatai („Tudom, hogy szeretőm volt, de az, hogy mással is lefeküdtem, nem jelenti azt, hogy már nem szeretem a feleségemet”), ott van a két, rövid fejezetenként váltakozó nézőpont (egyszer a feleség mesél, egyszer meg a férj, sokszor ugyanazokat az eseményeket), ami igen komoly dinamikát visz a történetbe, aztán ott vannak a csodálatos és gyönyörködtető kitérők – nézzék csak például, milyen szépen és érzékletesen írja le a Washingtontól egyórányira fekvő nyaraló (ahol egyébként a meggyilkolt Kellyt megtalálják) környezetét: „Erre a zöldellő területre még a honatyáink is ráismernének, nem úgy, mint a betondzsungelre, a dudaszótól terhes monstrumra, amit nemzetünk fővárosa jelent. Az új ház épp elég messze esik a fővárostól, hogy ne bukkanjanak fel váratlan látogatók, de elég közel ahhoz, hogy bármikor leugorhassak ide, amikor egyedüllétre van szükségem – vagy pont nem szeretnék egyedül lenni, ha arról van szó.” Vagy a sikertelen író megnyilvánulásait: „Csak pár másik rab van itt, mert hát kisvársoról van szó, és ez nem valami rendesen felszerelt börtön. Ketten kártyáznak az asztalnál, a harmadik pedig egyedül olvas. Az asztal körül ülők felnéznek, ahogy belépek, és összesúgnak. A harmadik rám se néz. Talán egy nagyon jó könyvet olvas. Bizonyára nem az enyémet.” Vagy: „Mielőtt megvettük a nyaralót, megkerestek, hogy tartsak órát az írásról a helyi főiskolán. Majdnem nemet mondta, de aztán arra jutottam, hogy a tanítás jó karrierlehetőség lenne, ha az írás zsákutcába fut. Csak fél évig bírtam, aztán visszatértem a teljes munkaidős íráshoz. Kiderült, hogy túl romantikusnak képzeltem el a mentorálás gondolatát, mert a diákok valójában egyáltalán nem érdeklődtek az óra iránt, és emiatt ki nem állhattam őket. És általában az írásaik is borzalmasak voltak, igazi kínzás volt olvasni őket.” 

Nos, most, miközben az idézeteket kerestem vissza Önöknek, még egyszer átfutottam a könyvet, és bevallom, bár lepergett előttem az egész, egyszerűen továbbra is képtelen vagyok felfejteni, hol vezetett meg és az orromnál fogva ez a rendkívül ügyes Jeneva Rose. Mindenesetre azt kell mondanom, hogy le a kalappal: ilyen jóleső megkönnyebbüléssel, mégis kellemesen felzaklatva, jótékonyan és hübriszkezelő módon megvezetve, olvasóilag kielégülve és katartálódva már régen tettem le könyvet. 

Bármi mást elárulnék belőle, sajnos, meg kellene ölnöm Önöket a nyaralómban, ami nincs, így inkább bölcsen hallgatok, de azért sutyorogva arra biztatom Önöket: mindenképpen olvassák el. És mielőtt Adamhez hasonlóan meggyőzik magukat, hogy jó volna kicsit félrelépni („Ne értsen félre senki, szeretem Sarah-t. Ha nem így lenne, már rég elhagytam volna. Ez a biztonság. Kelly pedig most kitölti az űrt, amit Sarah már nem képes. Ketten együtt kiegészítenek. Beteges, tudom, de mindkettejükre szükségem van”), kétszer is gondolják meg. Én szóltam. 

Jeneva Rose: A tökéletes házasság. Fordította: Szaszkó Gabriella. Magnólia Kiadó, Budapest, 2026.