Régen olvastam ennyire… nehéz sci-fi-könyvet. Talán Stanislaw Lem A kudarc című művének, vagy Jeff Vandermeer Déli végek-trilógiájának nehézségéhez fogható, abban az értelemben, hogy nem egy könnyen fogyasztható, kellemes űrlényes hentelést olvasunk, hanem olyan világokról szerzünk tudomást, amelynek a puszta megértése és emberi ésszel való felfogása is esetenként túl van a szavakkal leírhatón – és nem odafigyelő elmével felfoghatón. Lassú és odaadó, odafigyelő olvasás kell hozzá(juk). 

Laird Barron egészen különleges, helyenként bizarr lényeket? jelenségeket? antropomorf létezőket? felvonultató novellái nem félelmetesek, pontosabban nem úgy félelmetesek, mint mondjuk Stephen King kristálytisztán, jól követhetően és érthetően megírt horrortörténetei; hanem másképp: az olvasó először is hagyja magát „elandalítani” egy olyan tökéletes és nagy magabiztossággal végzett világrajzolás, helyzetteremtés, hangulatleírás által, hogy az csuda – miközben végig érzi, hogy a felszín alatt (olykor nem csak átvitt értelemben, hanem konkrétan is) ott feszül, kígyózik, tekereg, fészkelődik, les prédára valamiféle entitás, amely aztán leeszi a főhős arcát, kiszívja az életnedveit (és olykor a húsát is!), csak a bőrtakarót (szándékosan használom ezt a féltudományosnak ható, hüllőszerű rémszót) hagyva meg belőle. 

Párhuzamként leginkább Lovecraft világa adja magát, természetesen – ugyebár két olyan szerzőt ismer(t)ünk eddig, aki olyasmiket látott (nem lennénk a fejükben…) rémálmaiban (és tudott megírni novelláiban, regényeiben), amit mások nem: Poe-t és Lovecraftot. Poe-hoz kicsit sem hasonlít Barron világa, nem mintha ez érdem vagy kifogás volna, csak megemlítem. Ám Lovecraft szörnyei némi hasonlóságot mutatnak ezzel a világgal, és maguknak a novelláknak a felépítése is – bár Lovecraftnál kicsit korábban következik be a szereplők mentális megzavarodásának a „világ dolgai” (oké, a mélyűr dolgai, jelenségei és lényei) miatti pillanata; Barronnál hosszabb ideig épül fel a balsejtelmes rettenet, és maga a le-, illetve kicsapódás sem annyira agresszív, inkább… hogy is mondjam: átfolyós egy másik lét- és tudatállapotba, csak bőrként való megmaradásba. Vagy valami szürreális (és élő, esetleg afféle) földrajzi, geológiai formába. És mindezt magasirodalmi színvonalon, meghökkentően erőteljesen, komor és szinte fizikai fájdalmat okozóan nyomasztó atmoszférát teremtve, a feloldozás (és feloldozódás) legkisebb reménye nélkül (a szó gyökeréből esetleg csak némi feloldás marad)… (Kicsit talán sokszor hallucinálnak a szereplők – mármint, hogy nehéz eldönteni, valaki éppen haluzik-e vagy a valóságot – de ugyan mi a valóság?! – látja, de író legyen a talpán, aki mindezt más eszközökkel el tudja érni!) 

És akkor hadd mutassak is valamit mindebből (erősorrendben): „Bizarr dolgokat hablatyolt valamiféle nagy hasadékról, a Mariana-árok kozmikus megfelelőjéről. Azt állította, nagyon vén és tényleg rettenetes dolgok sodródnak a sötétben, és nekünk, majmoknak iszonyatosan nagy szerencsénk van, hogy ezeknek a hatalmas, vad dolgoknak nem tűnt fel a Föld.” „Ha megfogad egy tanácsot, tartsa távol magát a Choate-telektől, ha esetleg ott akarna piszmogni! Egy nyílhegy nem sok, annyi csecsebecsét se talál majd, ami megérné a vesződséget. Nem állítom, hogy hiszek az átkokban, de azt a területet nagy árnyék borítja. Én biztos nem szaglásznék arrafelé.”  „Csigalassan vonszolódó, éber álmaimban a lenti mező látványa kísértett, bár negatívban láttam dudoros felszínét és alattomos kúszónövényeit. (…) A tudósok ítéletnapig találgathatták, milyen geológiai folyamatok alakították ki ezeket a halmokat. Én viszont tudtam, hogy ez a hely, a világ többi részén található hasonmásaival együtt, ugyanolyan természetellenes, mint az ősemberek durva kőből kifaragott monolitjai, amelyek dominólapokként meredeznek a földgolyó lakatlan részein. Mik ezek? Tenyésztelepek, vadászterületek, szentélyek? Vagy valami teljességgel idegen, ésszel felfoghatatlan koncepció megtestesülései? Ami megmagyarázta volna, miért húz magához ilyen beteges vonzerővel, ami teljesen megölte bennem a menekülés ösztönét.” És végül: „Isten az, aki a beleiket levessé változtatja. Bármi is legyen Isten. Ő vagy Az, minket szórakozásból teremtett. Annyira nyilvánvaló. Ahogy szórakozásból teremtette az őscápákat, a dinoszauruszokat meg az egyszerű, de halálos gépezetet, ami a krokodil. És Vénusz légycsapóját, és a fekete özvegyeket, és az emberi lényeket. Ahogy megteremtett egy világot, ahol csak az éli túl, aki a gyengébbet széttépi. Ahol elsődleges a szaporodás, mely egyfajta érzéstelenítő – akár a pióca váladéka –, hogy elviselhető legyen a párzással járó fájdalom, halál és betegség ragacsos egysége. Ragacsos világ ez, mert Isten egy sötét, nedves helyen él. Egy világban, melyet az étvágy működtet. Mert Isten örökké éhes. Tudom, mert én vagyok az Ő Szája.” 

Azt pedig, hogy mit tud ez a fél szemét kalózmód eltakaró fickó, és mennyire élvezi az írást, mennyire tud atmoszférát és hangulatot teremteni, a részletekben elveszni és mégsem elveszni, az alábbi (szinte önkényesen kiragadott) részletekkel illusztrálnám: „A Bentley orral beleszántott az út padkája mentén burjánzó gazba, és lefulladt. Nem csapott hűhót, nem szállt fel belőle gőz, semmi sem történt. Csak a hűlő fém és a kocsi utasainak hirtelen csendje maradt. Odakint csak a csillámló, egysávos út, a kietlen mező, valamint a nyirkossággal és füllesztő meleggel teli világegyetem húzódott.” (Na, így kell kezdeni egy novellát!) „Tény, hogy hosszú, nagyon hosszú repülőút volt. Majdnem mindenki aludt, és az a néhány utas, aki kibírta ébren, fel sem pillantott rá, csak üveges tekintettel meredt a laptopjára vagy a könyvére. Az utasok többsége amerikai volt, és végül is a modern élet egyik alapvetése szerint minden percben törekedni kell a produktivitásra, legyen az bármennyire csekély, nem igaz? (…) Szabadtüdős merülés, vadvízi evezés, borkóstolás, tizenöt mérföldes túra természetvédelmi területen, tangóleckék, este tízkor opera-előadás, és ez még csak az érkezésünk napja. Te mi mindent csináltál, Mildred? Ez a kényszeresség jellegzetesen amerikai kórságnak tűnt.” „– Na mi a helyzet, öreg harcos? – kérdezte Ted K. Még mindig nem eresztette el, ez pedig fokozta Royce szorongását – gyűlölte, ha bárki, különösen egy idegen, kéretlenül hozzáért. Minden bizonnyal mélyen gyökerező gyermekkori trauma állt a háttérben. Néha még alkalmi szeretőire is ráripakodott, ha megérintették, amikor nem számított rá. A kövér férfi körül édeskés illat terjengett. A szag sötét, nedves helyen felejtett, túlérett gyümölcsöt idézett.” „A település gazdaságának ütőereje a főutca volt, itt települt meg minden. Bank. Szálloda. Csalik és állateledel. Méteráru. Felcser. Seriff. Egy egész sor lebuj. Az utca felső fertályán az Úr Dicső Fénye baptista templom. Temető. Két összetámasztott tetőből álló kunyhók, kalyibák, kulipintyók tömkelege. Flanelinget viselő, hórihorgas férfiak. Girhes anyakocák fészekaljnyi visító süldővel. Egy patkányfészek.” Vagy ezzel: „Wallace a Bentley-je hátuljában ült, homlokát az üvegnek nyomva, míg a Sylvester Park melletti forgalomban várakoztak. A nyilvános ivókútban két sovány, napszítta prostituált mosta egymás haját. A közelben körzeti rendőrök – akiknek az arcszíne a nyers steakére hasonlított – magasodtak egy fűben terpeszkedő, félmeztelen férfi fölé. A férfi kacagva beintett a zsaruknak, míg egy mopszli hangosan csaholt az övéhez erősített kötél végén.” 

És végül – hihetetlen, nemde? – még humorra is futja: „– Ne vegye sértésnek, de erre rá kell kérdeznem! – Adams olyan engesztelhetetlen volt, akár egy android vagy egy jó telemarketinges.” „Tudtam-e valamit a húrelméletről? Úgy gondolta, olyannak látszom, aki a hűtlen férjek követése és mások képének beverése között belekóstol a részecskefizikába is.” Vagy a valósággal bizarr rész: „Látszólag nagyon örül nyilvánvaló bénulásomnak, és nem is hibáztatom. Ha a jó élet a legjobb bosszú, akkor a második legjobb az, ha az ember ellensége összesorvad, mint horgon a kukac.” És az utolsó: „Szokás szerint én tölteném be Jacob udvarában a művelt vadember tisztjét. Egy orangután lennék, akit naptárfotózásra öltöztettek, és beállítottak a sarokba, hogy művészien töprengjen. Talán szórakoztathatnám őket faragatlan bájommal, nem túl kifinomult anekdotáimmal.” 

Elnézést, hogy a szokásosnál bőségesebben idéztem, de annyira gazdag és sokrétű ez a címben általam csupán egyetlen zsánerre egyszerűsített világ, hogy még így is csak a töredékét sikerült bemutatnom. Nincs más hátra: el kell olvasni a könyvet. Érdemes, duplán érdemes, mert olvasás közben ugyan nagyon várják majd a végét és a nyomasztástól való megszabadulást… de ahogy befejezik, kezdik is elölről. 

Laird Barron: Az Imágó szekvencia és más történetek. Fordították: Farkas Balázs, Juhász Viktor és Sárpátki Ádám. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2026.