A biokémikusként dolgozó marosvásárhelyi születésű Leveles Ibolya második kötete az Igenem, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg, éppúgy, mint az egy évvel korábban született versgyűjteménye, a Szótlan kantáta. Az Igenem szövegkorpuszainak ismeretében csak megerősíteni tudom a kiadvány hátoldalán Hegedűs Gyöngyi tollából olvasható méltatás lényegi gondolatát: Ablakok ezek a versek a láthatatlan világra.

Leveles Ibolya rövid, sűrített képi világot felmutató opusai az intenzív gondolkodásra késztető lírai én és a belső én egyensúlyát tükrözik. Úgy építi bölcseleti tartalmait szimbólumokba, hogy létélményeinek rekonstruálásával az esszencia kozmikus víziókba vetül.  Az öt ciklusba rendezett verskötet címei is arra utalnak, hogy a szövegbeni én térben és időben kitágítja önnön személyiségét, s annak bizonyosságát erősíti meg, hogy a költői nyelv sajátos eszközeivel megfogalmazott lélekviszonyok és érzésviszonyok feltárására készül („Reggel hét szólamra kel, Egyenként madár, fűszál, Este hét világot mesél, Megannyi alany – ugyanazon ige, Legyen levegő, parázs”).

Nem véletlenül jelenik meg a 7-es szám a címekben, hiszen ez a belső tudás és teljesség, az isteni befejezettség száma, a Szentírásban több mint 600 alkalommal szerepel. A 7-es szám uralja a Hívd vissza a sárkányomat sorait is: „erdőt ne rontson, / kedvet ne bontson, / reggel hét szólamra kel… este hét világot mesél, / megannyi alany – ugyanazon ige. / suttogjon üvöltést / hetedhét pernye / gondozzon földet”.

Leveles Ibolya a profán élettér valóságában marad, mégis kozmikus rendet és hitbéli tartalmat közvetít, tudja, hogy a jelek és a szimbólumok fontos üzeneteket hordoznak a világról, s ezeket nem lehet pusztán racionális alapon értelmezni. Azt hiszem, Leveles Ibolya írás közben csendszüneteket tart, mert meggyőződése szerint a belső tudás hiánya abból fakad, hogy „elmulasztottál / odabentedben lenni / árnyékodban jársz, a csend mentén pedig vár szófogyatkozott / utolsó betűk jogán / lélekhangolás”. A kulturális környezettől függően a szimbólumok több jelentést hordoznak, azok befogadáshoz a szerzői megtapasztalásnak megfelelően lélekhangolásra van szükség, „ott, ahol ének nélkül is / hang a beszéd… igennemen kívül/ is akad döntés. / teste: teremtés. / terek között pont”.

A teremtett ember minőségi változásokon ment át az idők folyamán, napjainkban már „mása / alig / marad / istennek”; a létfragmentumok felsorakoztatásával az istenhiány és az istenkeresés létre gyakorolt hatása mutatkozik meg ebben a poétikai megközelítésben olyan módon, hogy hit és kétely ambivalenciája olykor beszüremkedik a sorok közé. Útkeresés közben – ahogy a Scrupulus soraiból nyilvánvalóvá válik – lelkiismereti kétségekkel küzdünk, nem könnyű más mondandóját, vagy akár a hit igazságait befogadni, hiszen „még történet sem / gömbölyödött ki / mozdulatomból, / máris faragod éleit… összemosott hullámú / vesztett fényutakon / bolyongok körülötted…”

Szabad asszociációs lélektani módszer jellemzi Leveles Ibolya szövegalkotását, meditációiban megtörténik az emberi tartalmak ízekre szedése, a gondolati-képzeleti tevékenység megjelenési formáiban a titokzatosság megtartására törekszik; a képek, az elmélkedések szinkronba helyezése megköveteli a figyelmes olvasást, mert van, hogy „megbomlik a szó… gát emelkedik… felsír a tavasz.”

Mi az, ami annyira jellemző erre a költői megszólalásmódra?  Világok összemosása, stabil-instabil együttállása, lehetséges és lehetetlen összefonódása olyan módon, hogy érezzük; a természetfeletti is valósággá válhat. A poétikai közlések közötti összefüggések azt hangsúlyozzák, hogy az evolúció nem Isten tagadása, hanem az Isten által elgondolt logika; a természet törvényein keresztül megvalósuló teremtés: „bőség ahol én / paradicsom ahol te / vagy ahol ő.”

Leveles Ibolya vershangját bibliai csend itatja át, univerzuma az elmélyülés, a bizalom és az önreflexió színtere. A csendben várakozás erőt ad, hiszen Isten is „halk és szelíd hangban”. (1Kir 19,12) A költői révület ihletett látásmód, formabontó alkotási módszer eksztatikus pillanata, amelyben a nyelv képszerűvé válik, s ének nélkül is / hang a beszéd. Ebben az intenzív érzelmi-szellemi fázisban a költő valóságon túli összefüggéseket tár fel, így mutatkozik meg „a résekbe rejtett, / belélegzett élet”. Ez a belső látás teszi lehetővé a mélyebb igazságok kifejezését, s a megvilágosodás állapotában elfogadjuk, hogy isten játszik evolúciót.

A látó költő érti a megszólíthatatlan harangok üzenetét, tudja, miért válnak a kóborló földi fények láthatatlanná, átlényegíti a hétköznapi valóságot, s látomásos elemeket emel szövegeibe.

Simone Weil alapgondolatát érzem ebben a költészetben igazán hitelesnek: Két erő uralja a világot: a fény meg a nehézkedés. Ez utóbbi a fizikában az a jelenség, amelyben a testek kölcsönösen vonzzák egymást, átvitt értelemben az emberre nehezedő terhet, a bizonytalan, lassú mozgást jelképezi. Utal a lélek anyagi világhoz való kötöttségére, fizikai és erkölcsi alacsonyrendűséget generál a kegyelemmel szemben, amely Isten ajándéka.

Természetesen a fény mindig erősebb, Leveles Ibolya a Valahogy sosem lesz sötét című verse azt sugallja, hogy részesülhetünk a kegyelemben: „magától hámlik a kéreg / fény útja elől. / alázattal adakozik / a nehézkedésnek”. Mivel a szavakkal való bánásmód behódol a nehézkedésnek, a szerző figyelmeztet bennünket; meg kell fosztani a nyelvet értelmétől, hogy kifejezhesse a dolgok kapcsolatát.

A Gaia kis miniatűrjei az elmélyülés és a transzcendencia megjelenítői; megtörténik a szakrális csend és a művészeti csend összeolvadása: „rágyönyörködtél / bokád mellé hajolt egy / magas fenyőhegy… hangzó tisztásból / csendet olvas ki / az erdőn túlért…”

Könnyen beláthatjuk, hogy Leveles Ibolya önmagához való visszatérésében teret enged a rejtett tartalom kibontakozásának; tisztában van vele, hogy a fejlődés folyamatában sokkal több van, mint amit a fizikai szem láthat. Ha az ember túllép önmagán, az értelmes lélek az, ami meghalad bennünket, mert midig arra törekszünk, ahonnan a fény ered.

Az evolúció misztériumában a tények és a hit összhangja metafizikus költő arcélét rajzolja ki, így végül arra is választ kapunk, hogy mi a kötet címének (Igenem) jelentése, hiszen az igen és a nem szorosan összetartoznak, az istenhívásra mondott igen nemet is jelenthet, ami valójában a kísértés elkerülésére utal. Ennek megerősítésére hadd idézzem Jakab levelét (4.7): „Engedelmeskedjetek az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek”.

Az önmagához való visszatérés csodálatos, hihetetlenül gazdag poétikai sűrítményét olvashatjuk a Boldogság is volt egyszer opusában, amely a lehetséges megtisztulás képét villantja fel a spirituális emelkedés örömével, s meggyőződéssel vallja, hogy egy kis fény is képes a sötétség elűzésére.  „Az igaz szavakat befújta a türelmetlen szél… azóta a dermedés alól / kaparom ki mindennapi / nézésemet…hogy karácsonyfa sarjadjon / felszántott lelkedből”.

Alexandre Dumas a francia író az hangsúlyozza, hogy az idő és a csend a bajra mindenkor orvosság. A Jelenések könyvében (8.1) a mennyben is csend lesz a hetedik pecsét feltörésekor, ami nem más, mint az isteni ítélet méltóságteljes pillanata. Ezt a készülődést jelképezi a Máté (11,30) című vers, amely a kifordult időnk okozta állapot megjelenítésével Hamlet monológjának egy sorát idézi. A Genezis üzenetei is arra figyelmeztetnek, hogy a teremtett létből vissza kell térni az érzékelhető valóságon túli állapotba. Teszi ezt Leveles Ibolya abban a fényben, amely az isteni végtelenség kisugárzása, hiszen kell lenni egy abszolút végtelennek, ami a véges valóság létének és végességének oka. Így kötetzáró versében meggyőződéssel vallja: „át kell mozdulnom / nap ellen. sem ISO/ se SPF korlátok közé… hol fészkeljek – Istenem?”

Leveles Ibolya új verseskötete sűrített metaforikus beszédjével szemléletessé teszi a sorokat, mozaikszerű asszociációival elkápráztatja az igényes olvasót, aki figyelmét a költői közlések közötti kapcsolódásokra irányítva megérti mondanivalójának lényegét. Írásomat Simone Weil egy ideillő gondolatával zárom: „A teremtett dolgok lényegük szerint közvetítők. Közvetítők egymáshoz, s ennek nincs vége. Közvetítők Istenhez…”

Leveles Ibolya, Igenem, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026