Azért nem semmi könyvet tett le az asztalra – ismét! – R. F. Kuang: nem elég, hogy a Mákháborúval és a Bábellal örökre beírta magát a magasirodalomba, a Sárga című művétől pedig minden tisztességes olvasó heveny szellemi gyönyört él át nem, ez mind nem elég – most gondolt egyet, és ez a mindössze 29 éves törékeny virágszál összepattintott egy ötszáz oldalas regényt a pokolról. Igen, a Pokolról. 

Az alapgondolat borzongató és csiklandón izgalmas: megmutatni a poklot, mégpedig úgy, hogy a világirodalom összes nagy pokolraszállását vesszük alapul, mindezt megfűszerezni filozófiával, mágiatudománnyal és elképesztő műveltséganyaggal, majd, a gyengébbek kedvéért, egy szép (és igencsak csavaros) szerelmi szálat is elhelyezni benne, és mindezt úgy, hogy – a szerző szokásához híven – valami létezőt is alaposan bemutat és ezáltal megkritizál: míg a Sárgában az irodalmi élet ijesztő működését, itt az akadémiai világ, az egyetemek dohos, poros és mégis erotikával (mármint az egyik fél által soha nem kívánt erotikával, na jó: szexszel) fűtött, hatalmi játszmákkal terhelt nyomasztó mindennapjait tárja elénk. 

A roppant céltudatos és becsvágyó Alice Law, akinek minden célja, hogy ő legyen a mágikus tudományok legismertebb és legelismertebb alakja, véletlenül nem zár le egy varázslatokhoz szükséges pentagrammát, és emiatt témavezető professzora, a világ leghatalmasabb mágusa, a Cambridge-i Egyetem legfőbb és legarrogánsabb illetője atomjaira szakad szét, és a Pokolba kerül. Mivel Alice-nek szüksége van még a professzorra (aki nem átallotta őt igen gyakran és igen alaposan kihasználni, megalázni, ingyen dolgoztatni, önbecsülését tönkretenni, agyonfrusztrálni, és még folytathatnánk – már ahogy az lenni szokott), meg különösen egy ajánlásra tőle, úgy dönt, hogy utánamegy. Felhasznált irodalma és bédekkere a pokol irodalma Orpheusztól Danteig, meg persze kevésbé ismert, létező vagy nemlétező szakirodalomig. Csakhogy a tanszék üdvöskéje, a szintén rém arrogáns, de nagytudású (és egyébként Crohn-beteg… jesszusom, még arra is van érkezése és tudása a szerzőnek, hogy erről a betegségről négy-öt oldalban mindent, de mindent elmondjon, amit a tudomány jelenlegi állása alapján tudni lehet) Peter Murdoch ugyancsak pályázik erre az ajánlásra, így ketten száll(n)a(k) alá poklokra. 

A pokol kicsit sem olyan azonban, ahogy eddig elképzeltük: más a földrajza, más a tektonikája, alakja, alakzatai és alakjai is másak; másak a törvényei, másak a törvényszerűségei, és persze mások az urai, mint gondoltuk. A pokol hol egy egyetem képét ölti magára, hol egy sivatagét, hol egy áthághatatlan falét; a pokolban másak a viszonyok és viszonylatok, és aki véletlenül beleesik a Léthé folyóba, annak lőttek, legalábbis az emlékeinek: úgy kimossa őket a víz, hogy öröm nézni, főleg az ottmaradt és kiürült porhüvely-szellemnek, aki már semmit sem ért saját emlékeiből. Dante és Orpheusz persze sok és hasznos tudással ellátja a szereplőket, de valójában mégsem: mindent nekik kell felfedezniük, megtanulniuk… és túlélniük. 

Csodálatos az a kiapadhatatlan fantázia, amivel ötszáz oldalon keresztül rajzolja ezt a világot Kuang; és nem csak rajzolja, hanem úgy csavarintja a szálakat, hogy mindig meg tud lepni, egészen a legutolsó oldalakig. Paradoxonok, fiktív nevekkel felcímkézett „törvények”, mágikus trükkök, félig az emberi, félig a szellemi létbe zár(ul)t lények tudása, élete és keserűsége, igen komoly mennyiségű filozófia, és aztán ismét paradoxonok, logikai csapdák és bukták, krétarajzzal körbevett emberek mozdulni képtelensége – csodák. Minden játék (érződik a szövegen, milyen önfeledt örömmel írta a szerző), és minden halálkomoly egyszerre, hiszen végső soron a legnagyobb filozófiai kérdésekről esik szó folyton: életről, halálról, bűnről, bűnhődésről, büntetésről, pokolról (a mennyről csak nagyon ritkán), emberi méltóságról, elmúlásról, irodalomról és egy lassan megizmosodó szerelemről is. 

Szívesen idéznék, de csak rosszat tennék vele: egyszerűen leszűkíteném azt a csodálatos sokrétűséget és sokszínűséget, azt az ötletsziporka-kavalkádot, amely a könyvet jellemzi, és amely az olvasót konstans elismerő bólogatásra kényszeríti, miközben pokoli üdvözüléssel üdvözülten mosolyog. Csoda, tényleg! A fordítás is remek, és hát a könyv a festett és figuratív képet kiadó (!) lapélekkel annyira gyönyörűséges (ezért külön köszönet és pluszpont a kiadónak), hogy már csupán esztétikai megfontolásból is érdemes beszerezni… aztán úgyis elolvassák, nyugi. 

Nagy élmény, nagy irodalom és nagy történet (no meg persze nagytörténet) a Katabasis (ejtése: katávaszsisz, ógörög főnév, jelentése: az alvilágba alászálló főhős utazásának elbeszélése); belegondolni is szédítő, mi mindent ír még R. F. Kuang, ha már eddig is ilyeneket tudott. 

R. F. Kuang: Katabasis. Fordította: Török Krisztina. Agave Kiadó, Budapest, 2025.