Én ide elsősorban arról írok önöknek, amiket olvasok – többnyire könyvekről, tudják, azok a fura illatú izék, amelyeknek nem világít a képernyője (habár… na, de erről később). Ilyen vagyok, nem hencegésiből, szeretek olvasni és elég sokat olvasok is (ez jelentős különbség, mint azt pontosan tudja mindenki, aki szeret lottózni, és elég sokat… nyer is). 

Most azonban, olyan két héttel ezelőtt elkaptam ezt az új influenzát, és hát… és hát az elmúlt napokban semmit nem olvastam. De nem úgy, hogy semmit, ám azért egy-két oldalacskát igen – nem, kérem, az én semmim maga a vegytiszta, nagybetűs semmi. A Semmi. Ameddig vissza tudok emlékezni, ilyen velem eddig életemben még soha nem történt. Volt egy-két nap (többnyire másnap), amikor nem nagyon akarózott, de egyébként annyira a véremmé vált, hogy nem is tudnék élni nélküle: olyan, mint a levegőnek vétele, hogy más ne mondjak. 

Az első este, midőn csak kicsikét köhécseltem, még csak-csak: másnaptól azonban teljes dühével, súlyával és rettenetével szakadt rám ez az újmódi influenza, de olyan erővel, hogy a mai napig arra gondolok: ha nem oltatom be magam még ősszel, talán túl sem élem. Az ember – azon kívül, hogy láza van, rázza a hideg, fulladásig köhög – olyan összetört és életunt (sőt életgyűlölő) lesz perceken belül, amelyhez képest Schopenhauer összegyűjtött munkássága vidám és pajkos teadélutánnak hat a kedélyek majálisán (a képzavarokat szíveskedjenek a sok köhögéstől – melyek mindegyike egy-egy kisebb agyrázkódást okozott – megnyúlósodott és megkotyogósodott, sőt megsavanyodott agyam számlájára írni). 

Olyan volt – mind érzetében, mind pedig hangulatában – az egész, mint a legdurvább másnaposság (amikor szintén csak fekszünk a takaró alatt és fürgén imádkozunk), felszorozva ezerrel (plusz láz és köhögés); de szemben a másnapossággal, ezt nem gyógyította meg sem a gyógysör (minden ital és étel mély undorral tölt el azóta is, lassan olyan vagyok, mint a Nyuszi odújába szorult Micimackó, aki meg lassan pont olyan lett, mint egy núbiai táncosnő – kár, hogy ez a lement öt kiló orvul visszajön éjjel, mikor kimegyek a hűtő elé  fél lábon állva hideg pörköltet tunkolgatni, mert ugye a kalóriákat pótolnom kell), sem pedig a harmadnap: ez bizony 14 napig tartott, már azt hittem, meghalok, végrendeletet is csak azért nem írtam, mert nem tudtam felemelni a kezemet. 

És hát ott is vagyunk, ahol a part szakad, kérem. A kézfelemelésnél. Első este ugyanis, még a halovány köhikék mellett, átfutott agyamon a gondolat, miszerint hm, nem is árt egy kis kikapcs, szépen itthon maradok pár napig, heverészek, „gyógyulok”, aztán meg titokban csomót olvasok, még előre is haladok a penzumokkal, mert a február amúgy is rövid, szóval igen elégedetten tervezgettem a jövőt… egészen reggelig. Reggel ugyanis, csodák csodája, nem volt erőm nemhogy könyvet venni a kezembe, hanem… megmozdulni sem. (Lásd még a klasszikus döglöttbéka-póz.) 

Komolyan és lassan mondom, hogy mindenki megértse: ilyet még sosem tapasztaltam. 

Ott volt csomó – ráadásul jó! – gyönyörű könyv a szemem előtt; csak úgy csüngött a nyomdaágon, szépen, üdén és kívánatos-pirospozsgásan, nézegetettem is őket kedvtelve (már amikor képes voltam kinyitni a szemem), de ezen kívül annyi tellett tőlem, hogy halkan nyögjek és folyjon a könnyem nagy önsajnálatomban, mondjuk ahhoz legalább nem kellett semmilyen izommunka. (Persze, ahogy a köhögés erősödött, a nyögést is inkább hagytam a fenébe, mert bizony mondom néktek, újabb és újabb, fulladásos halállal fenyegető köhögésrohamot váltott ki minden egyes szaros kis nyöget.) 

Hát így éldegéltünk (a pontosság kedvéért: én haldogáltam, baszki!) mi kettecskén az én drága kicsi Influenzámmal olyan vagy hat napig, midőn egyszer már éreztem annyi erőt, hogy kézbe vegyek egy könyvet. El is indultam karnyújtásilag, de úgy jártam, mint Juliska elbújdosása: az utcasarokról visszafordultam, és inkább a telefonomat vettem kézbe, amelynek addig csupán a hívásait (melyet dühös munkaadóim indítottak) ignoráltam egykedvű hányingerrel. Aztán valahogy kézbe gányoltam a telefont, a szemem elé igazítottam, és írtam néhány hibáktól hemzsegő üzenetet, majd elkezdtem azt, amiért mindenkit megvetek, aki nem én: tudniillik közösségi médiás oldalakat pörgetni, meg ilyen max félperces kisfilmeket nézni. 

Miután közel százezret megtekintettem a magaskultúra e pompás termékeiből, elméláztam (mely méla alatt megnéztem még vagy ezret), hogy ugyan mi a jó büdös francért nem a Kindle-t vettem kézbe, hiszen ott volt a telefon mellett, és kábé a súlyuk is azonos, tehát még azt sem mondhatom, hogy nem tudnám tartani. (Egyébként meglepően hasznos dolog 200 oldalnál hosszabb könyveket Kindle-ön olvasni: súlya nincs, és kiterjedése is alig, mégis ott van, és nem szakítja be az ember felső szemöldökét, ha véletlenül elejti olvasás közben, mint egy könyv.) (Hadd ne mondjam meg a címét, irgumburgum!) (Persze, nem velem történt a dolog, hanem egy haveromkérdivel.) 

Elméláztam, és – néhány ájulással később – ki is jegecesedett (az inhalálomból kicsapó páragőzben) a válasz: azért, kérem, mert az olvasáshoz olyan szellemi erőnlét kell, olyan összpontosítás, olyan mentális jelenlét… amilyen a félperces videók bámulásához egyáltalán nem kell. Ilyen egyszerű, sajnos, az egész: én a tizennégy nap alatt egyetlenegy oldalt sem olvastam, de ezrével néztem ostoba kisfilmeket (volt, amit többször is – mondta is az Algoritmus nagy zavarában, mikor már másodszor pakolta elém az internetet, hogy ő ilyen kiéhezett emberrel még nem találkozott). 

És ez rettenetes. Ez rettenetes! 

Mert a saját példámon láttam, hogy milyen könnyen elfuvintható minden: a kultúra iránti igény, a nemesebb és szebb lét, a jóra és szépre való folytonos törekvés – mindez egy kis influenzától úgy lesz oda, mint a homokvár. És láttam, hogy veszi át a stafétát – magától értetődő lazasággal és nyugalommal, afféle vértelen forradalom módjára – a szürke kásahegy-videóbámulás. És most, ha hirtelen kitágítom vagy társadalmi szintre emelem a témát, mint egy téli járványt, akkor minden a helyére kerül: drága hölgyek és urak, a kultúra elveszett, odavan, megszerezni nehéz, megtartani szinte lehetetlen, a könnyű szemrágógumi viszont kéznél van bármikor, nem kell hozzá semmi, csak nyitva tartani bírt szem és némi hüvelykujj-izomzat, ez utóbbi a görgetéshez. 

És most már rettegek attól is, visszatérnek-e valaha azok a régi, szép napok a sok könyvvel, vagy maradok én is tucatember, felhasználó, kisfilmek bámulója, míg a halál a földi léttől el nem választ. Nincs válasz, vagyis van, de az még rémisztőbb, mint ha nem lenne.