A főzelék olyan e lángoktól ölelt kis országban, mint a politika: megosztja az embereket. Vannak, akik imádják (na jó, ez talán túlzás, de eszik hévvel, odaadással, mert szerintük könnyű étel, és még soha nem lettek rosszul főzelékfélétől), és vannak, akik – elsősorban az iskolai menzákon szerzett, hát minimum kétes értékű tapasztalataik alapján – undorodnak tőle, és igen nagy éhínségnek kéne bekövetkeznie, hogy megegyék.

Ebben a helyzetben jelenik meg Szatmári „Főzelékes” Ferenc és az ő jópofa és szellemes szakácskönyve, és biztos vagyok benne, hogy a főzelék felé gyanakvással pislogók tábora jókora fogyást szenved(ne) el, ha mindenki elolvassa (elolvasná) ezt a könyvet. 

Mert olvasható bizony lineárisan is! 

A szerző stílusa közvetlen, vagány, szellemes és jópofa – nem is tudnék hirtelen olyan pozitív előjelű szót, amit ne mondhatnánk el róla. A könyv maga gyönyörűséges, az ételfotók mesteriek. A kellő szakmai alázat is megvan a szerzőben/főszakács úrban: édesanyjára, illetve a hagyományokra is tisztelettel gondol, emlékezik és ezekből a fragmentumokból érvényesen építkezik. 

Szellemes és jó szakácskönyvet írni biztosan nem könnyű – akkora irodalma van ennek, hogy már ez a súly agyonnyomja a tisztátalan lélekkel (és főzelék-alapanyagokkal) a téma felé közeledő egyszeri szerzőt; én valójában nem is mernék hozzáfogni, mondjuk ebben nagy szerepe lehet annak is, hogy bár enni szeretek, főzni nem, és nem is tudok, sőt ilyen jellegű ambícióm sincs (lásd „Csak legyek egyszer nyugdíjas, és minden nap nem tudom, miket főzök, de isteni lesz!”, nem, én nem vagyok ilyen). 

Éppen ezért úgy gondolom, hogy ha én képes voltam végigolvasni ezt a könyvet – sőt, mi az, hogy képes voltam?! Határozottan élveztem! Szóval ha nekem tetszett, azoknak, akiknek nagyobb affinitása van a főzés iránt, imádni fogják. Úgy legyen! 

Saly Noémi előszava nyomban visszaröpít az iskolai éveinkbe, és innen kezdve minden színtiszta irodalom: „Édes istenem, azok a malterállagú fehéres csuszmákban evickélő karalábé- vagy répakockák… azok a sárga csirizek, félökölnyi lisztes csomókkal, három szem bőnyés húsdarabkával és némi paprikás szafttal, amelyeket »sárgaborsó-főzelék, sertéspörkölt« címkével löttyintették elénk a mogorva menzás nénik… Emlékeztek, ugye? Borzasztó volt.”

És hát nem csak irodalom – hanem ki kell jelentenünk, innen szép nyerni, innen szép rajongókat szerezni a főzelékkultúrának! De/És a Főzelékes embernek sikerül. Előtte azonban még egy kis gasztrokulturális térbe helyezés Saly Noémitől: „A magyar főzelék lényege: zöldséget – frisset, mélyhűtöttet vagy szárítottat (bab, borsó, lencse) – megfőzünk vagy zsiradékon megpárolunk, és besűrítjük. Teszünk rá egy fasírtot, kis kolbászt, fél pár virslit, tojást, bundás kenyeret, kész. Nem köret: főétel. Ebben eltérünk más európai konyháktól, ahol a főtt/párolt zöldséget csak levesként vagy köretként fogyasztják.” 

És akkor lássuk Ferit (ő is így nevezi magát, azért ez a könnyen tiszteletlenségnek tűnő kedélyes fesztelenség): „Nehéz lenne meghatározni, mivel is kezdődött. Talán gyerekként segítettem anyunak a konyhában, vagy esetleg a Kovács mama sütött valamit, és akkor döntöttem el, hogy főzni szeretnék. Ösztönösen, de nem törvényszerűen jött, hogy belőlem egyszer szakács lesz”, írja a Beköszöntőben, melyet ezekkel a hitvallásszámba menő mondatokkal zár: „Végül a legfontosabb: még mindig hiszek abban, hogy ha csak egyvalaki szerette meg a receptjeim által a főzeléket, mér nem volt értelmetlen annak idején billentyűzetet ragadni, és belevágni.” 

Persze, nem ennyire ünnepélyes és komor maga a szakácskönyv-rész: mert az következik bizony, miután átkeltünk az Alapanyagok, amik nélkül nincs feris főzelék és az Eszközök, amik a kezed alá dolgoznak című fejezeteken. Ahogy rendje és módja van annak, először a klasszikus főzelékeket veszi sorra a mester, és hát gyávább vagy hagyománytisztelőbb felebarátaink itt meg is állhatnak, innen elfőzelékfőzhetnek akár életük végéig. A receptleírások jók, egyszerűek, és mindegyik elején – ez számomra a legfontosabb! – egy-egy kis irodalmi igénnyel megírt emlékezés is helyet kap, íme, egyikük, ízelítő gyanánt: „Otthon nem ettünk finomfőzeléket. Csak a menzán, erre tisztán emlékszem. Sohasem jártam utána, hogy miért nem. Nem mardosott belülről a kíváncsiság, sejtettem, hogy nem ezen múlik a világbéke. Ettől függetlenül a tény tény marad. Én szerettem. Szerettem cukrosan, túlfőzve, a répától sárgára színeződve. Istenem, micsoda kombó volt a konyhai habarás, a rengeteg cukor és liszt keveréke! Nem is értem, hogy a többiek miért undorodtak tőle… Mondtam már, hogy furcsa gyerek voltam? Finoman szólva, csak hogy stílszerű legyek!” És így tovább, megannyi gyerekkori trauma. (Ez itt csak vicc!) 

A Klasszikusok után következik a Gyökeresen más! című fejezet (benne a föld alatt termő zöldségekkel), aztán a Fűszer ás más… (a cím magáért beszél), a K betűsök (szintén), a Kifejtenéd? (ők a hüvelyesek), a Feltéttel vagy feltétlenül? (nyilván a feltétekről, remek tanácsokkal, receptekkel), és végül a Dobjuk fel! egészen bátor, sőt merész kombinációkkal. A receptek egyike-másika igencsak próbára teszi még a fantáziát is (majd egyszer csak elkészítjük őket mi is, de addig csak elképzeljük az ízét), de van itt annyi klasszikus, hogy bőven elég a hátralévő időre, szmájli. Lényeg a lényeg: régen olvastam ilyen jóízű könyvet, melyhez hasonlókat kívánok a kedves, a főzelékek közelébe visszamerészkedő olvasószaktársaimnak is. Remekség! 

Szatmári „Főzelékes” Ferenc: Főzelékbiblia. A borsó meg a héja. Fotók: Körmendi Imre. Food stylist: Filep Kata. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024.