Mélységes mély az irodalomnak kútja: belegondolni is borzongató, hány könyvet írtak meg az elmúlt sokezer évben, amelyek bár léteznek a maguk fizikai valójában, olyan kevés (aktív) olvasójuk van…, mintha nem is léteznének. No de szűkítsük a kört: a rendszervált(oz)ás előtt megjelent évtizedek könyvterméséből néhány elszánt filológuson kívül – és persze az obligát, klasszikussá vált könyvek olvasóin kívül – szinte senki nem olvas semmit. 

Erre akkor döbbentem rá igazán, mikor karácsony idején hazamentem Erdélybe a szüleimhez, és egyik beszélgetés közben szóba került a Csipike halhatatlan – és ami talán még fontosabb: Magyarországon is (emiatt) ismert – szerzője, Fodor Sándor, és az ő Megőrizlek című kisregénye, mely, mint kiderült, édesapám első, saját pénzen vásárolt könyve volt valamikor a hetvenes években. Én – a moly.hu egyik olvasójához hasonlóan – először azt hittem, hogy saját, fiatalon elhunyt lányának állít emléket az író, mivel a fülszöveg erősen erre utal, de aztán elkezdtem olvasni, és kiderült: mégsem. Vagy nem csupán. 

Bár ez is egy eltékozolt, fiatal(on)(,) elvesztett életről szól, itt mások az eredők: a könyv főhőse, az életvidám, korának megfelelően kacér és tetszeni óhajtó, tizenkettedik osztályos Eszter egy negyvenezer lakosú kisvárosban él, és ahogy az lenni szokott, néhány végzetes, semmit nem jelentő, de jó félreértelmezhető helyzet és némi öregasszonyos és öregemberes féltékenység és irigység miatt úgy elfogy körülötte a levegő, hogy csak az öngyilkosságba tud menekülni. A városka és lakói rossz hírét költik, ami már sok az anya nélkül felnövő, és imádott apja új barátnője által is erősen utált lánynak; ehhez jön még néhány kellemetlen félreértés és szándékosan költött rossz hír a férfiakhoz és a városkában edző török kézilabda-játékosokhoz fűződő viszonyával kapcsolatban, plusz némi iskolai tanári rivalizálás, és készen is van a tragédia. 

Egyébként senki sem egyértelműen rosszhiszemű és rosszakaratú a szereplők közül – mint a könyv egyik szereplője ki is mondja ezt: „Nem, Eszti. Semmit sem hiszek. Tudom, hogy nem vagy rossz. Csak meggondolatlan. Erre nézel, arra forog a szemed, ezzel is szóba állsz, azzal is. És az emberek pletykálnak. Pletykálnak a férfiak – rosszmájúságból és bosszúból, pletykálnak a nők – irigységből, rosszindulatból. És kérlek, hidd el nekem: ma még csak üres pletyka az egész, de ha így folytatod, holnap-holnapután már fele igaz lesz” –; persze, vannak, aki irigyek a szép, fiatal lányra (vagy bosszúsak, amiért velük nem… kedves), de semmiféle szándékos halálba kergetésről nincs szó… és éppen ez a legborzongatóbb az egészben, hogy az egész olyan esetleges, ugyanakkor és ezzel egyidőben pedig annyira sorsszerűen egymásból következő, sorsszerűen beteljesülő, mint egy görög tragédia. A legnagyobb és leggonoszabb ellenség itt a pletyka, ami azért nem a világ tragédiája, csakhogy egy ilyen – mondhatni – zárt közösségben felerősödik a hangja, és elég hamar végzetessé válik. 

A kissé ormótlan, kissé ügyetlen, de érezhetően a világirodalmi példákra figyelő nőilélek-ábrázolás mellett a könyvnek éppen azok a részei érdekesek és izgalmasak a fentiek mellett, amelyek erről a letűnt korról (a hetvenes évekről) szólnak – bár az izgalmas nem a legjobb szó, azt hiszem, talán a meghökkentő igazabb. Például hogy mindenki elvtárs, a tanár elvtárs is, a kolléga elvtárs is; Eszter kedvenc, nyugdíj előtt álló irodalomtanárának a KISZ-en keresztül próbál segíteni; a budapesti donhuán csak annyira jelenik meg az erdélyi kisvárosban, hogy megpróbálja megerőszakolni Esztit; meg hát ott van az a mítút még hírből sem ismerő tanár-diák viszony, amely mai szemmel nézve egészen sokkoló: a tanár elvtársak gyakran feleséget is a tanítványaik közül választanak, és a szöveg ilyen derűs nyíltsággal beszél minderről: „A matematikatanár zavartan, kissé bűntudatosan hallgatott. Tudta, hogy védenie kellene Esztit, de nem tehette. Kényelmetlenül érezte magát, hisz természetrajzos kollégája is tudott róla, hogy ő is próbálkozott Esztivel. Zolitól eltérően – ő nem kalandot keresett. Megszerette a leánykát, és – talán éppen ezért – nagyon ügyetlenül közeledett hozzá. A legutóbbi eset óta – mintegy három hete történt – Eszti nem ment hozzá konzultációra. A kislányhoz hajolt, hogy megmondja neki: szereti és elvenné feleségül. Eszti félreértette a mozdulatát, felugrott és hátralépett. »Hagyjon engem, tanár elvtárs!« Mire ő hirtelen támadt dühében odavágta: »Miért, csak nekem nem szabad?!« Ez volt az utolsó négyszemközti beszélgetésük a kabinetben.” Hát így tombolt a matematika-oktatás az ivarérés környékén a jó öreg hetvenes években. És milyen más lett a dolgok politúrja az „időközben”, illetve a kulturális, erkölcsi és büntetőjogi fókusz- és paradigmaváltás miatt – pedig alig telt el ötven év a megjelenés óta… Csuda. 

Mindenesetre a tézis örök: a pletyka a legfőbb ellenség, az emberi kicsinyesség, rosszindulat és nemtörődömség kevercse pedig végzetes lehet a legkritikusabb korú fiataloknál, és az idillből könnyen lehet – és lesz is – tragédia. Mindez könnyű kézzel, profin megírva, egy sokkönyves író tudásával és magabiztosságával – lenyűgöző. Egy elveszett kultúrkincs, amit azért hátha elolvasnak még páran. (És ígérem, hozok még ilyen könyveket a múltból!) 

Fodor Sándor: Megőrizlek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.