Kannibál és szadista embercsoport garázdálkodik a környéken, magányos házakban élő, többnyire családos emberekre vadászva… Annyira tömény a szörnyűség ebben a könyvben, hogy egy idő után az ember belefásul, és felmerül benne, hogy ez hiteltelen és tékápé valami magasrendű, számunkra érthetetlen vicc, nagypályás olvasószívatás az egész, mert valóságnak bizony kicsit „komor” lenne… szóval mondhatjuk mindezt, de az egyszer biztos, hogy Jack Ketchum immár harmadszor keni földhöz a nem is olyan gyanútlan olvasót. 

Kép forrása

Maine államba nem megyünk soha!

Mondhatja az ember, hogy Jack Ketchum tömény borzalomkönyve (amelyik folytatása a szintén olvasópróbáló Holt idénynek (https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2023/05/elvadultember), de talán felkavarodás szempontjából nem éri el – de tényleg csak éppenhogy nem – A szomszéd lány (https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2023/07/borzalom) című regény iszonyatát) csak még egy bőrt lenyúz (!) a Holt idénnyel megteremtett univerzumról.

Egy biztos: Maine államba nem megyünk soha – a legtöbb Stephen King-regénynek, és Jack Ketchum regényeinek is ez az állam a helyszíne. Ott – olvasmányélményeink alapján – eléggé furák az emberek. Például embert esznek, persze csak miután megkínozzák őket. De… emberek egyáltalán ezek? Íme, hogy látja őket az egyik szereplő – az a rendőr, aki azt hitte, évekkel korábban mindenkit elpusztított az emberevő hordából, de fájdalmasan kell rájönnie a könyv első lapjain, hogy a törzs – tizenegy évnyi bujkálás, partmenti kóborlás után – visszatért, és elsősorban csecsemőkre vadászik, de ínyenc-csámcsogással, szigorúan megkínzás és megerőszakolás után elfogyaszt akár felnőtteket is): „Miután olyan mészárlással szembesült, amilyenhez fogható a rémálmaiban sem jelent meg, még mindig nem annyira a gyilkolás vágta mellbe (…), mint inkább annak tudata, hogy kik vagy mik ezek az emberek. Mintha egy másik faj lettek volna, amely talán párhuzamosan fejlődött ki, de pleisztocén kori vagy ki tudja, mikori ősei ne az ő vagy bármely általa ismert embercsoport elődei, s valahol olyan fordulatot vettek, amit sehogy sem tudott megérteni. Persze, tisztában volt vele, hogy ez nem igaz, hogy vannak a világon olyanok is, mint Manson és Bundy. De velük sem találkozott soha, és biztosra vette, hogy ha száz évig él, akkor sem fogja megérteni őket.” 

Kép forrása

Kínoznak, párosodnak vagy erőszakolnak

Ami az előző könyvhöz, könyvelőzményhez képest markáns különbség, az egyfelől nem más, mint hogy a szerző megtorpan: egyszerűen (szemben a korábbi művel) itt nem mészárol(tat) le minden szimpatikus/sajnálnivaló teremtést és szereplőt, sőt meghökkentően sokan túlélik némi örök életre szóló traumával az akciót; másfelől meg az, hogy (és ez kifejezetten jót tesz a könyvnek és a sztorinak) sokkal mélyebbre hatolunk az emberevő horda mindennapjaiba, az őket vezető Nő (így, nagybetűvel az eredetiben!) és társai (Elsőlopott, Másodlopott, Földevő, Nyúl, az általuk fogvatartott és megtermékenyítésre, szórakozásként kínzásra használt férfi, Tehén) gondolataiba, vagy inkább ösztöneibe, vadságába, „indítékaiba”. És itt válik igazán keménnyé a történet: hogy a felvilágosult, kortárs Amerikában (1992-ben játszódik a történet) létezik egy olyan kannibálhorda a maine-i tengerparti hegyek barlangjaiban, akik valami ősi és primitív hitvilággal bírnak (ahol a véletlenül megölt csecsemő szellemét csak frissen és élve kiontott embervérrel lehet megnyugtatni stb.), akik támadások előtt hegyesre reszelik a fogukat (! – amelyek természetesen nem rohadnak ki, hanem csak élesek lesznek… itt merül fel a cikk elején emlegetett komolytalanság), és akik egyfolytában esznek (az a tüsténkedő sietség, ahogy az egyik oldalon lemészárolt pasast, pontosabban annak belső szerveit a másik oldalon már főzik is megfelé egy kis szürke lábaskában, már szinte komikus  mármint abból a szempontból, mennyire igyekszik a szerző minden oldalra juttatni valamit a borzalomból, holott tudhatná, nem azért élünk, hogy – egyfolytában embert – együnk, ugyebár), kínoznak, párosodnak vagy erőszakolnak, és akikben annyi sokkolóan és fékezhetetlenül kitörő szadizmus lakozik, amennyi az emberi történelemben soha senkiben nem volt… ráadásul a csapat egyik fele úgy vált vademberré, hogy gyerekkorában elrabolták, és így nevelték fel: afféle janicsár-kannibálok ők.

Kép forrása

Mesterien megírt mű

Elnézést a fenti sorokért, könnyebb volt írni róla, ha kicsit ki is figuráztam a könyvet… mert az igazság az, hogy hitetlenkedés ide, humorpistáskodás oda, ez a letehetetlen könyv (két óra elolvasni, és bárhányszor próbáljuk abbahagyni a rosszulléttől, nem lehet…) egyszerűen leviszi az ember fejét, mint a primitív törzs élesre fent bárdja (és ez még a könyörületes halál!). Mesterien megírt mű (nem csoda, hogy Stephen King és Robert Bloch is a rajongói között van), minden mondat a helyén, az olvasóban minden ősi iszonyat és félelem alaposan átmozgatva, megtornáztatva, nem valami ostoba kísértettörténet vagy természetfölöttihorror-kínlódás, hanem afféle nyers irodalmi valóság, és még ilyen lírai passzusokra is futja Ketchum erejéből (persze, itt sem hazudtolja meg magát): „Manettit vagy Harrisont semmi értelme nem lett volna közelebbről is szemügyre vennie. Innen is jól látta őket az áradó holdfényben, és egy idő után ugyanolyan könnyen felismersz egy halott embert, mint egy döglött kutyát az országúton. Egyfajta szomorú üresség lóg fölöttük a levegőben, mint egy összetört tévé fölött a szeméttelepen.” Muszáj – egyszer! – mindenkinek elolvasnia ezeket a könyveket, hogy tudjuk, hol van a határ, amin kívülre már nem jut el az emberi elme borzalomalkotó és borzalombefogadó képessége. 

Jack Ketchum: Ivadék. Fordította: Rusznyák Csaba. Agave Kiadó, Budapest, 2024.