Lenyűgöző és gyönyörű kivitelezésű könyv (Könyv?! Album!) a mindössze 500 példányban megjelent Lovecraft-kisregény/elbeszélés, a Rémület Dunwhichben című csoda, amelyet a Lovecraft-műveket egy ideje sokkolóan magas színvonalon illusztráló François Baranger rajzolt meg, nemcsak a rajongók, hanem a képzőművészet és az irodalom iránt érdeklődők legnagyobb örömére. 

A történet ismerős lehet, de egy olyan sztori, amelyikben ilyen drámai, egyszerű, mégis hátborzongató mondatok szerepelnek, mint a „Szeptember kilencedikén, pirkadat után szabadult ki a rettenet”, vagy pedig olyan, mint: „…egy másik dimenzióból származó, rettenetes, idősebb faj az egész emberiség, valamint a föld állati és növényi létformáinak kiirtására készül”, és már rögtön az elején, a harmadik bekezdésben, a táj és az emberek leírásakor ilyeneket olvashatunk, hogy: „Az ember, anélkül, hogy tudná, miért, nem szívesen kér útbaigazítást az egymagukban ácsorgó, visszataszító alakoktól, akik a lejtős, sziklákkal teleszórt mezőkön omladozó porták előtt tűnnek fel hébe-hóba. Ezek az alakok olyannyira szótlannak és magukba fordulónak tűnnek, hogy úgy érezhetni, tiltott dolgokkal kerültünk szembe, melyekhez jobb, ha nincs közünk”, nos, ilyen mondatok mentén ez a sztori nemhogy ígéretesnek tűnik, hanem egy zseniális alkotó elme tökéletes, mesteri művének, ami nem csupán az egydimenziós horrort, hanem – jóval inkább – a hideg univerzum nyomasztó és ijesztő szörnyűségét idézi meg és fel, ahol az ember csupán parányi és kiszolgáltatott szereplő az ősi, megfejthetetlen és emberi dimenziók, képességek és érzékeli módok számára gyakran felfoghatatlan erők színpadán. (Idekívánkozik még két megjegyzés: az egyik az, hogy ezt a fajta indítást azóta átvette – és lezüllesztette – a filmipar; szinte nem is találunk olyan horrorfilmet, ahol a helyi lakosok ne ilyenek lennének, vagy ne így viselkednének; a másik pedig: az is eléggé elterjedt, különösen a szociohorror tájain, hogy ezek a bizonyos lakosok ilyenek legyenek: „…a helyiek visszataszítóan degenerálttá váltak az Új-Anglia isten háta mögötti vidékeire jellemző szokásrendnek betudhatóan. Sajátlagos fajtát hoztak létre maguk között, melyen kiütköznek a belterjesség és azt elkorcsosulás testi és szellemi stigmái. Átlagos intelligenciájuk gyászosan alacsony, évkönyveikben pedig hemzsegnek a nyíltan vállalt kegyetlenkedésekről, alig leplezett gyilkosságokról, vérfertőzésről, és szinte kimondhatatlanul erőszakos és perverz tettekről szóló beszámolók.”) 

Ide, ebbe a világba születik meg a 20. század tízes éveinek elején a félelmetesen gyorsan fejlődő, elképesztő testi és szellemi erejű, mégis torzszülött „sátánfattya”, aki így néz ki: „Az eszesség látszata ellenére förtelmesen rusnya volt; vastag ajkai, likacsos, sárgás bőre, durva szálú, boglyas haja és furcsán megnyúlt fülei ugyanis kecskeszerű, állatias benyomást keltettek”), aki igen nagy tettekre hivatott és készül, és ennek mindent alá is rendel. A szöveg letehetetlenül izgalmas, ahogy kibontja egyrészt ennek a furcsa és félelmetes alaknak a történetét, másrészt a település életét, amelybe Wilbur és nagyapja titokzatos mesterkedései hoznak még a szokásosnál is baljósabb órákat. (Mely baljós jelleget – milyen csoda ez, kérem! – akár egyetlen szó, a Halloween helyesírásával is érzékeltetni képes a szerző, midőn a könyvben mindig így szerepel: Hallowe’en…) 

Hihetetlen mesélő Lovecraft, hihetetlen képességekkel arra, hogy a hihetetlen és csak nehezen elképzelhető jelenségeit e világnak (e világnak? a túlvilágnak? a másvilágnak? egy másik világnak? a pokolnak? ki tudja…) mégiscsak leírja. És talán még ennél is hihetetlenebb Baranger zsenialitása, aki mindezen lehetetlenségek ellenére valahogy mégiscsak képes lesz/lett lerajzolni mindazt, amiről még Lovecraft is azt írja, csődöt mond a józan ész és a logika, mikor emberi szem meglátja, és nem emberi léptékű és felismerhetőségű látványról beszél. (Kedves sorok a könyv végén a szerző kapcsán írt szerkesztői jegyzetből: [Baranger] „Hosszú éveken ár álmodott arról, hogy egyszer kézbe vehesse Lovecraft műveinek egy illusztrált kiadását – végül úgy döntött, maga valósítja meg ezt az álmot.” Csodálatos, csakis így, ha másként nem lehet, monsieur Baranger, le a kalapokkal, chapeau bas!) Szóval Baranger csak jön, egyet gondol, egyet olvas, egyet képzel(eg): és lerajzolja a lerajzolhatatlant, ábrázolja az ábrázolhatatlant. (Ezt persze nem először csinálja, korábbi munkáiról – avagy Lovecrafttal „közös” munkáiról itt és itt írtunk, Houellebecq Lovecraft-könyvéről pedig itt.)

Kecs és elegancia van Lovecraft írásművészetében (gondoljunk csak a szinte a humor határát súroló, a szerzői hidegvért és bölcsességet teljes szépségében megvillantó mondatokra: „Ekkor a pánik futótűzként elharapózott a kutatók között. Egészen más volt egy ismeretlen lényt üldözni, mint rátalálni”), és a részletek ábrázolása iránti olthatatlan és csodálandó igény, a valós dimenzióiban szinte felmérhetetlen profizmus, az odaadás és elkötelezettség, és – még egyszer kénytelen vagyok elmondani – a megmutathatatlan megmutatásának képessége csodálható meg François Baranger művészetében. Élvezetes olvasmány, még élvezetesebb nézegetvény, műtárgy, műalkotás ez a könyv. 

Howard Phillips Lovecraft: Rémület Dunwichben. François Baranger illsuztrálásával. Fordította: Galamb Zoltán. Megjelent 500 számozott példányban. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2025.