Új kötettel gazdagodott nemrég a versszeretők kincsesháza. Babics Imre József Attila-díjas költő Tollvégek című, 77 négysoros madárverset tartalmazó, –  Szemadám György Munkácsy -díjas festőművész alkotásaival gazdagított – gyűjteménye kerülhetett az olvasók kezébe a Cédrus Művészet Alapítvány gondozásában. A kis könyv alcíme, Avagy spirituális ornitológia, szimbolikus utalás arra, hogy a szerző a madarak életmódjából és viselkedéséből spirituális, filozófiai vagy személyes jelentést közvetít, s egyidejűleg a természettel való mélyebb kapcsolatot is egyértelművé teszi, hiszen korábbi kultúrákból is tudjuk, hogy a tollasok égi üzentek közvetítői, titkok őrzői, a szellemvilág kapcsolattartói, varázslat és gyógyítás oltalmazói. Halmai Tamás így fogalmaz a kötet hátoldalán található ajánlásában: „Legújabb kötetében az epigrammatikus eltökéltség egy rendhagyó…madártan esszenciáját nyújtja”.

A madárvarázslat különleges energiamezőre lépteti az alkotót, magasabb tudati szintre emeli, így lesz a teremtmény összekötő kapocs az ember lelki-vallásos dimenziói és fizikai tudata között. A 77-es szám nem véletlen, a számmisztika szerint utat jelent a spirituális ébredéshez, az önfelfedezéshez, mindemellett a kreatív gondolkodás mesterszáma. További búvárkodást követően azt is megtudjuk, hogy az említett szám gyakori előfordulása az egyén életében egyfajta megerősítése annak, hogy az ember jó úton halad, követi az isteni útmutatást, s különleges feladatokkal látja el a szám bűvköréhez tartozókat. A gondolatsort Carl Gustav Jung svájci pszichiáter és pszichológus egy kijelentése erősítheti meg: „Az intuitív elme egyetlen szempillantás alatt látja, érti vagy visszaemlékszik egy-egy kozmikus vagy titkos igazságra”.

A különböző kultúrákban megjelennek a madarak legendás, szimbolikus képviselői, néhánnyal közülük a kötetben is találkozunk (dodó, griff, főnix), de nagyobb részben ma élő szárnyasok szerepelnek a lapokon, legtöbbjük elérhetetlen magasságban tör az ég felé, s talán épp ezért különféle jelentéseket hordoznak.

Általánosságban a madár a lélek, a szellem, a szabadság, az elérhetetlen magasságokba emelkedés szimbóluma, a főnix az újjászületést reprezentálja, de Babics Imre olvasatában erre csak azért volt lehetőség, mert: „A főnix a csőcseléket / könyvtár mélyén nem ismerte, aztán dühöktől elégett, / sőt, repült is – egyszer, szerte”. És ha már a legendás példányokra gondolunk, az oroszlán és a sas alakját egyidejűleg viselő griffmadár, amely mitológiai szörnyként alakjában az isteni hatalmat és a védelmezést egyesít, Babics Imre négysorosában túlél „sok torz háborút”, a természetes életterétől megfosztott, valaha élt dodó pedig „kábán bukdácsol lemészárolt társain át”.

Transzcendens költészet Babics Imre versbeszéde, soraival a valóságon túlmutató gondolatokat, érzéseket és spirituális élményeket is megjeleníti, szent meggyőződéssel vallja; „ki választhat út / s út közt, s léte / helyes arány”. Egy csendes elme elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljuk belső bölcsességünket, ennek hiányban nem igazán találunk rá igazi énünkre. Müller Péter egy gondolata is aláhúzza ennek jogosultságát: „Transzcendencia nélkül igazi művészet nincs. Ahogy lélek nélkül nincs élet, és fej nélkül nincs ember”. Babics Imre spirituális ornitológiájában a személyes szerzői megközelítés mögött is nyilvánvaló, hogy az ég felé szárnyalók éppúgy, mint a röpképtelen teremtmények szellemi tanítások hordozói. Nyilvánvaló, hogy a ragadozók a nap, a szél és a viharisten küldöttei, s ha „Ölyv kering egy tetem fölött / s ha kisdedé, neki mindegy / – a Lét lelkesen hömpölyög, / s holt, ki túllépte e szintet”.

A legendák szerint a vízimadarak teremtő ereje vitathatatlan, ők a világtojás kiköltői, az ókori Egyiptomban a lélek röptét jelképezték, az égbolt istenének, Hórusznak is ölyvet ábrázoló hieroglifa volt a jele. A kötetnyitó négysorosban megragadó az albatrosz leírása, a tengeri utakkal összekapcsolható méltóságteljes és ugyanakkor meglehetősen emberkerülő teremtmény a halott tenger lelkét idézi meg: nem véletlenül ihletett meg számos költőt, elég, ha Samul Coleridge A vén tengerész című, jól ismert versére gondolunk. Babics Imre albatrosza erőt, egyensúlyt, szabadságot testesít meg: „egy szárnycsapása…alkalom, végre meglássa: / Lét és Halál kitől is torzak”.

A madarak alfabetikus sorrendjében kiemelt szerepe van a flamingónak, aki „mert elmenni a szélsőségekig”, de ott van a hattyú is, mint a „múlhatatlan fenség képviselője” és a végtelen tengerek fölött köröző sirály, aki mindig tudja, merre jár a lélek. A szerző opusai érzelmi-gondolati-esztétikai reakciót váltanak ki az olvasóban, a valóságmozzanatok és a kifejezőmondatok hihetetlenül képlékeny összeolvasztása jelentősen sűríti a valóságmozzanatokat, így a megelevenedő, tényközlő realitás is színesebbnek és gazdagabbnak látszik, mint maga a valóság. A szerző beleérző készsége olyannyira erős, hogy a madárvilág mozgásaiba, formáiba, alakzataiba saját mozgásait, érzéseit, gondolatait és hangulatait bele tudja vetíteni.

A palettán természetesen megjelenik a halál, a pusztulás, a démoni erők követe, a kondor, szárnyán a „Nap hője már súly, éget…Fenn nincsenek egyezségek”.

Kultúrtörténetei ismereteink alapján egyértelmű, hogy a madárszimbólumok mennyire nagy jelentőségűek, jelképezhetik a testtől megszabadult lélek jelenlétét, lehetnek a hatalom, a termékenység jelképei, a buddhizmusban például a madarak röpte a változó életfolyamatok tükre, a tavasszal visszatérők a feltámadás hírnökei. A keresztény vallásban a galamb a paradicsomba jutott lelket képviseli. Babics Imre vándorgalambja pedig állandó veszélyben van, „fiókaként, tátott szájjal / pusztul el, míg győztes harang / szól, nép veszteséget fájlal”.

Az alkalmazkodás képességét, a test kötelékeitől való megszabadulást jelentő madarak angyalokra is emlékeztethetnek bennünket, asztrális utazást is tételezhetnek, amely valamiféle rossztól való megszabadulást jelent, s a megszokott dimenziókból egy olyan helyre kerülünk, ahol a lelkek és a szellemek is mozognak. Mit is mond Herman Hesse a német újromantika jeles képviselője? „A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie”.

A 77 madárvers számomra leginkább azt az üzenetet közvetíti, hogy jelenlegi életterünkben az embernek mikrovilágot kellett teremtenie, és ezt a teremtést folytatjuk szűntelenül egész életen keresztül. Olyanok vagyunk, mint a hantmadár, amely „…ha dzsinnek támasztják / is, nem bánja, végig kitart, / remélvén az ég malasztját, vagy a fecske, amelynek iránytűje végtelen, de megjelenik a tyúk is az őrültek háza udvarán, / egyetlen, ki választhat út / s út közt, s léte: helyes arány”.

A Tollvégekben magával ragad bennünket a madárvarázslat ereje, a belső lelki energiák szabad kiáramlása, a differenciált én-élmény jelenléte. Az impressziót csak tovább fokozza a négysoros opusok bravúros formai megoldása, a kellő dallamhangsúllyal rendelkező felező nyolcasok. Nézzük erre néhány példát: „Éjfél után a pelikán / riad, látja: / megalitok / sorát húzza fel pár titán / szárnyra kap, mögötte titok…” „Kacsa totyog megátkozott / embertől el: érzi a súlyt / mely e lénnyel együtt mozog, / s minden éjjel arcába sújt.”

Tartalmilag és hangzás szempontjából fontos szavakat emelnek ki a rímek, így memóriaszervező és erősítő szerepük a kommunikációs gesztusban is lényeges.

Babics Imre tollvégei bizonyítják, hogy a szimbólumok nemcsak érzelmeket és ihletet keltenek, hanem az isteni világ érzetét is, s miközben magunkba szívjuk az impulzusokat, a madár-archetípusok jelentését saját történelmi, mitológiai és vallási jelentőségük kontextusában ismerjük meg. A szimbólum egy energiaébresztő irányító erő, így gondolataimat Murakami Haruki japán író egy gondolatával zárom: „Vers és szimbólum ősidők óta összetartozik, mint kalóz meg rum”.

Babics Imre: Tollvégek, Cédrus Művészeti Alapítvány 2025