Elég nehéz megszólalni a 2018-ban elhunyt Jack Ketchum (akiről Stephen King nemes egyszerűséggel ezt mondta: „Ketchumra egyfajta hősként tekint mindenki, aki horrort ír”) Holt idény című, először 1980-ban megjelent, majd – az eredeti állapot visszaállításával – újra kiadott, nemrég pedig magyarul is megjelent könyve elolvasása után. A végül mégiscsak megszólalásban sokat segít az, hogy – egyebek mellett – kétszer is olvastam Bret Easton Ellis Amerikai pszicho, valamint Apollinaire Tizenegyezer vessző című könyvét, és ezért (elméletileg legalábbis) kissé jobban felvértezett állapotban olvastam a Holt idényt, mint mondjuk a könyv első olvasói – megjelenésekor.

Kép forrása

Feszes és fékevesztett

Nem árulok tovább zsákbamacskát: a Holt idény egy mesterien megírt, de annyira visszataszító és gyomorforgató horrortörténet egy emberhúsevésre szakososodott, primitív törzsi szintre visszasüllyedt ember(?)csoport vadászatairól és a műfaj szabályai szerint egy minden civilizációtól távol eső, elhagyatott kunyhóba megérkező hatfős (de fölötte gyors ütemben fogyatkozó) társaság (utolsó) rémálmáról, hogy a jóízlésű olvasó iszonyodva tartja el magától a könyvet – de letenni persze nem tudja.

Nem tudja letenni, mert a sztori olyan erős, annyira feszes és olyan fékevesztetten brutális, hogy egyszerűen fogva tart (ah, mennyire illik ez a szó a kötet lapjain állatként élő és ketrecekben megennivaló embereket fogva tartó díszpinty-társasághoz!), és nem enged, amíg a közel sem megnyugtató és ugyancsak zavarbaejtő végére nem érünk. Együltben való olvasást kikövetelő könyv, éjszakai olvasásra nem ajánlott, és elkelt volna rajta egy tizennyolcas karika, bár ma már mindenki mindenhez hozzáfér, amihez akar.

Kép forrása

Hiteles és pontos

Stephen King nem hiába adózik csodálattal Ketchumnak, mert a szerző irálya valóban a klasszikusok mértékével mérve is halálosan pontos és nagyszerű. Nincs mellébeszélés, a feszültség adagolása olyan profi és mesteri, hogy maga King is megnyalná mind a tíz (tíz?) ujját, nincs benne ostoba késleltetés a helyzet súlyosságát felfogni képtelen rendőrökkel (itt a rendőrök az első perctől kezdve hisznek a kisszámú túlélőnek – szemben a hasonló zsánerű alkotások nagyjából kilencvenkilenc százalékával –, csak éppen tenni nem tudnak semmit a szinte emberfeletti testi erővel rendelkező, vagy testi erejük hiányát, gyermeki mivoltukat, terhes nőként való létezésüket sokkoló vadsággal és állati brutalitással, kegyetlenséggel pótló, minden civilizációs cafrangot magukról régen letépett félvademberek ellen), a természet komor fenségessége szépen aláfesti a kibomló tragédiákat, a vadászatok leírása olyan hiteles és pontos, hogy szinte fáj, az adrenalin az olvasóban is úgy dübörög, mint az először menekülő, majd a kannibálokkal szembeszálló, és – spoiler, bocs – szükségszerűen sorra elbukó (és elfogyasztott) hősökben, de még ebben a komor vadságban is meg tud csillanni valami morbid humor, ami véleményem szerint az igazán jólsikerült, nagyszerű művek sajátja: „Két ember kellett volna az elmozdításához, ám eszeveszett erő szállta meg, elhagyta a félelem, és csak arra tudott gondolni, hogy belőle aztán nem esznek azok a rohadékok.”

Kép forrása

Ebben a világban senki sem nyerhet

A komor fenségesség, a teljes reménytelenség megéneklése is szükségszerű és helyénvaló, a szerző utószava, amelyben elmondja, hogy a kiadó kifejezett kérése ellenére miért nem tehette meg, hogy megmenti az egyik pozitív hőst („Nick halála számomra végtelenül sötétebbé teszi az egészet. Csak gondolj bele, ki marad életben annak a kegyetlen éjszakának a végére! Egy nő – egy fizikailag és pszichésen és megcsonkolt nő, aki jéghideg szívósságot fedezett fel magában, de aki olyasmiket látott és tett, amilyeneket soha senkinek nem kellene látnia vagy tennie. És Peters – egy tisztességes ember, egy zsaru, aki nem csupán egy, hanem két ártatlan civilt ölt meg, az ég szerelmére, és az egyik civil ráadásul olyan döbbenetes mértékű akaraterőről és elszántságról tett tanúbizonyságot, hogy az élete végéig nyomasztani fogja Peters szívét és lelkét. Pontosan erre a kíméletlen, »ebben a világban senki sem nyerhet« végkövetkeztetésre hajtottam”), már-már a Nem vénnek való vidék idős seriffjének bölcs monológjait juttatja eszünkbe.

Kép forrása

Egy baj van csak

Az olvasó annyira tömény mennyiségben kapja a horrort, a szinte élvezettel részletezett kínzásokat, a vadak gáttalan és végnélküli gonoszságát, hogy egy idő után átesik a ló túlsó oldalára, és már nem tudja komolyan venni a borzalmat. Eszébe jut, hogy ennyi emberhúst ilyen intenzív élvezettel és csámcsogással senki nem tud megenni… nemhogy húst: salátát sem annyit, amennyi emberi testrész ebben a könyvben szűk huszonnégy óra leforgása alatt elfogy evészeti vonatkozásban. És akkor elkezdi paródiának látni az egészet, valami torz építménynek, ami persze azért felzaklatja, de mégiscsak segít meggyőznie magát, hogy ez – szerencsére – „csak” irodalom.

Nem tudom, ez is a szerző céljai között szerepelt-e – talán már soha nem is derül ki –, de vélhetően nem. Ha viszont mégis ezt az érzeményt is ő kódolta a regénybe, akkor nemcsak azt kell sokadjára elismernünk, milyen mesteri könyvet írt, hanem hálásak is lehetünk neki, amiért a legnagyobb zsigeri félelmünktől, amelyet a háromnegyed könyvön keresztül könyörtelenül felépített és amelyre kárörvendő szerzői mosollyal végig apellált, a végére azért csak megszabadított.

Jack Ketchum: Holt idény. Fordította Rusznyák Csaba. Agave Kiadó, Budapest, 2023.