Az ember – meglehetősen könnyelműen és sommásan – arra a megállapításra juthat Jack Ketchum (eredeti nevén: Dallas William Mayr) Holt idény című könyvét elolvasva (itt írtunk róla), hogy túl van élete leborzalmasabb történetén, ami ráadásul annyira jól van megírva, hogy bármennyire is szeretné az olvasó, nem tudja letenni. Ebben a bkerül a szerző A szomszéd lány című kötete. 

A szomszéd lány rettenetességére ugyanis egyszerűen nincsenek szavak.

Kép forrása

Aljas, de működő

És azért rettenetes a történet, mert sajnos: igaz. 1965-ben történt, egy nő követte el, de erről később. Tudja ezt maga a szerző is, aki egy utószószerűségben érezte szükségét némi magyarázatnak erre a borzalmas történetre: „Az első könyvem, az Off Season óta nem dolgoztam ilyen hátborzongató témán. Az Off Season ellenben kannibálokról szólt Maine partjainkál, az isten szerelmére… Senki nem vette túl komolyan, akármilyen gyomorforgatóra is írtam. Ugyanakkor emez pedig gyerekkínzásról szól. Olyan mértékű kínzásról, hogy írás közben végül is azt a döntést hoztam, finomítok néhány részleten, amik megtörténtek, sőt néhányat ki is hagyok.”

Érdekes erkölcsi kérdés ez – szabad-e, lehet-e írói sikert kovácsolni egy tényleg megtörtént eseményből –, amit alaposan kibont a szerző és kibont a könyvhöz másik utószót író és a szerzőt méltató Stephen King is: „Mindenesetre letehetetlenül izgalmas, persze; ehhez nem fér kétség. Olyan regényről van szó, amelyben félve lapozunk tovább, de ttól még lapozunk. Ketchum tematikus célkitűzései higgadtak, de nagyszabásúak; mégsem mennek a regényíró legfőbb feladatának rovására, ami abban áll, hogy az olvasó figyelmét maradéktalanul a hatása alá vonja, tisztességes vagy aljas eszközökkel. Ketchum módszerei többnyire aljasak. De működnek, az egyszer biztos.”

Kép forrása

Hihetetlen történet

Az olvasást is ez a dilemma jellemzi: az ember valósággal rosszul lesz, aztán hitetlenkedve utánanéz, hogy tényleg történt-e ilyesmi, megtudja, hogy igen (a szerencsétlen sorsú Sylvia Likens iszonyatos szenvedéseiről bárki olvashat az interneten, ha van hozzá elég lelkiereje, illetve két film is feldolgozta az eseményt, az egyik éppen Ketchum művét véve alapul: Gregory Wilson The Girl Next Door, 2007, valamint Tommy O’Haver An American Crime című műve, szintén 2007-ből), aztán vonakodva továbblapoz, bár továbbra sem hiszi el, amit lát. Végül megtudja az utószóból, hogy az eredeti eseményekhez képest Ketchum még ki és el is hagyott dolgokat, amiket túl durvának érzett: „egy bizonyos ponton, amikor eldurvulnak az események, azt mondja: Bocs, ezt már nem mutatom meg. Képzeld el magadnak, ha érdekel, és ha mered. Én a magam részéről nem segítek.”

Az is kiderül, hogy az eredeti eseményeket stilizálta kissé (a valóságban 1965-ben történt a kínzás, Ketchum visszahelyezi az egész történetet az ötvenes évekbe – és talán a mű irodalmi értékei éppen itt, ebben a korfestésben mutatkoznak meg leginkább): „arra gondoltam, tegyük vissza 1958-ba, amikor tizenkettő voltam. A Közép-Nyugat helyett, ahol valójában történt, használjuk New Jersey-t.”

Nehéz leírni a cselekményt – nem azért, mert bonyolult, tulajdonképpen fáék egyszerűségű, mint a pszicho- és szociopatákkal teli élet, hanem azért –, mert nincsenek rá szavak. Akit érdekel, úgyis elolvassa majd, vagy talán már ismeri a történetet. De mivel ez egy recenzió, és fentebb az irodalmi értékről is volt szó, inkább beszéljünk arról kicsit.

Kép forrása

Kifordított mítosz

A kamaszfantáziáknak, az ötvenes években – mint a szerző fogalmaz – „a titokzatosságnak és az elfojtásoknak a szép, puha, kényelmes, pestises hólyagjai”-nak leírásai mesteriek, a könyv első részében nem is hiszi el az ember a fülszöveg és Stephen King által beígért iszonyatot: pontosan olyan, mint sok másik amerikai regény, amelyek az elmúlt, elsiratott és éppen az ötvenes években megélt fiatalságról szólnak, olyan finom utalásokkal, mint az egyes szám első személyben mesélő főhős családjának leírásában olvasható sorok – az anya és az apa házassága tönkrement, egyebek mellett ezért: „Apámnak rengeteg lehetősége adódott kis kalandokra, és ki is használta mindet. Találkozókra járt reggel, délben és este.” Vagy a korabeli gyermekek helyzetéről szóló rész pontossága: „A gyerekeknek nem volt hatalmuk. A szó jelentése ezt magában foglalta. A gyerekek vagy elszenvedték a megaláztatást, vagy elfutottak előle. Ellenszegülni legfeljebb burkoltan volt szabad. Berohanhattunk a szobánkba, és bevághattuk az ajtót. Kiabáltunk, üvöltöztünk. Sztrájkoltunk vacsora alatt. Rosszalkodtunk – vagy időnként szándékosan eltörtünk ezt-azt. Mogorvák és némák voltunk. Rossz jegyet hoztunk a suliból. Ennyiben ki is merült az egész. Ez volt minden fegyverünk. Viszont nem szálltunk szembe egy felnőttel, és nem mondtunk neki semmi olyat…”

De a leglátványosabb és legbravúrosabb minden bizonnyal az, ahogy a gondosan felépített, az apró nehézségek ellenére is már-már idillinek láttatott kertvárosi környezet egyszer csak átvált a lebrutálisabb horrorba, amit valaha olvastunk (de Sade márki, Apollinaire, Bret Easton Ellis – mindenki kispályás ehhez képest…). Mint Stephen King fogalmaz: „Aztán megfogja a sarkainál ezt a látványosan hülye darabkáját a mítosznak, amely valójában sosem létezett, és lélegzetelállító könnyedséggel kifordítja az egészet.”

És elkezdődik a szörnyűség, amiről nem lehet írni, de ami egész életünkben kísérni és kísérteni fog. Nem ajánlom olvasásra, de valószínűleg úgyis elolvassák. Szörnyű, elmondhatatlanul felháborító és gyötrelmes, hogy ilyen megtörténhetett a valóságban – és nem csupán Ketchum regényében.

Jack Ketchum: A szomszéd lány. Fordította: Farkas Anikó, Kiss Attila. Agave Kiadó, Budapest, 2021.