A mai, 21. században immár mindent megtalálhatunk az interneten. Egy dolgozatra készülve sokkal gyorsabban megtaláljuk az egy témához fűződő általános adatokat a google segítségével, mintha fel kéne lapozni egy szótárat. Valamilyen számítógépes mágia folytán pedig az olvasói visszajelzések alapján lesznek sorba rakva az oldalak, így a józan ítélő képességünket sem lesz majd kötelező előbb utóbb használnunk. Hogy ez jó dolog-e, arról sokan, sokféleképpen vitatkoznak. Nem érzem úgy, hogy nekem is be kéne állni a pro és kontrák táborába. Az azonban biztos, hogy immár akár tetszik a tanároknak, akár nem, egy dolgozatra való felkészülést úgy kezd egy átlagos diák, hogy (jó esetben) utána olvas online, vagy (rossz esetben) kimásolja, amit az interneten talál. Ezzel az idősebb generációnak szembe kell néznie, és olyan témákat adnia (felkutatnia), melyekre nem lehet így rákeresni, vagy elfogadni, hogy az internet immár helyettesíteni kezdte a tankönyveket – és ezen túl ő sem támaszkodhat annyira kézikönyvei tudására, mint eddig tette. Nem szégyellem bevallani, hogy én is majd minden szemináriumi vagy szakdolgozatomat, de még a cikkeim nagy részét is ilyen előkészületek után írom meg. 

Megkérdőjelezhetetlen bölcsesség
A Kelet Kiadó egy új könyvével, a Koreai közmondásokkal felvértezve belevetettem magam az internet világába. Több éves keresési tapasztalatomnak köszönhetően a „közmondások” kulcsszó begépelése után a következő meghatározásra bukkantam (második találat): „A közmondások a nép ajkán keletkezett sommás iránymutatások”. Az ember akármit is gondol, akármit is hisz, szinte biztos, hogy a megfelelő keresgélés után alá tudja támasztani éppen aktuális tézisét néhány jól hangzó közmondással. És ha valakivel már megtörtént, hogy egy vitában valaki ilyesmit vágott a fejéhez érvként vagy cáfolatként,  akkor az minden valószínűség szerint, ha nem elég gyakorlott,  leblokkolhat vitapartnerével szemben.  Én biztosan. Sajnos, ha valaki hangzatos mondásokkal tudja alátámasztani a mondanivalóját, automatikusan feltételezzük, hogy ez nem csak az ő véleménye, hanem őseink megkérdőjelezhetetlen bölcsességével szállnánk szembe, ha továbbra is az ellenkezőjéről akarnánk meggyőzni őt.  Az, hogy egy népi kultúrában majd minden közmondásnak megvan a maga ellenpárja, mellyel ugyanúgy megcáfolhatnánk az előző állítást, lényegtelen. Számomra legalábbis mindenképpen, mert soha nem tudtam idézetre idézettel válaszolni.

Mit várhat az olvasó?
Annak ellenére, hogy magamnak már jó előre megvallottam, hogy minden valószínűség szerint egyetlen közmondást sem tudok majd soha egyetlen vitában sem felhasználni, nagy lelkesedéssel olvasgattam bele az M. Nagy Miklós által fordított könyvbe. Több napja a táskámban hordom, utazásaim alkalmával szoktam elővenni, felütni, és a 765 mondás közül néhányat átolvasni. Az olvasások előtt, után elgondolkodtam, hogy mit is várhat az olvasó az ilyesfajta könyvektől. Úgy hiszem, az átlagos magyar ember, ha nincsen valamilyen kapcsolata a koreai kultúrával, akkor vajmi keveset tud a Koreai-félszigetet benépesítő emberekről és kultúráról. Ne áltassuk magunkat, ezt a könyvet olvasva sem lesz határozott véleményünk a kultúrájukról, nem fogjuk megtudni, hogy milyen szörnyűség történt arrafelé az utóbbi években, aminek a következménye PSY és a Gangnam style eljövetele volt. Egyik Koreával kapcsolatos égető kérdésünkre sem fogunk választ kapni, viszont ismereteket szerezhetünk az ottani emberek gondolkodásmódjáról és arról, hogy milyen gondolatokat tartottak megőrzésre méltónak az utódaik számára. Megtudhatja a figyelmes olvasó, hogy patriarchális társadalomban élték, élik az életüket, közmondásaik java része pedig a falusi társadalomból eredeztethető. Megjelennek a felsőbb társadalmi réteggel kapcsolatos előítéletesség, de a buddhista szerzetesek életmódját bíráló mondások is.

Süket férj, vak feleség
Osváth Gábor utószavából pedig az is kiderül, hogy a koreai közmondások majd fele kínai gyökerekkel rendelkezik, és szinte lehetetlen lefordítani őket, így még a koreai könyvekben is a kínai szófordulatokat használják.   Közmondásaik másik fele pedig japán gyökerekkel rendelkezik. A magyar olvasó számára az ilyen fúzió talán furcsa lehet, de ha belegondolunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a népi bölcsességek szinte teljesen általánosak. És ez így is van rendjén. Az ilyen könyveknek nem az a célja, hogy „kiolvassák” őket, hanem, hogy belelapozzunk, és ha pár perc olvasás után találunk olyant, amely vagy annyira találó vagy annyira vicces, hogy fel akarjuk olvasni a barátainknak, akkor a fordító, kiadó és a rég halott népi bölcselő jó munkát végzett.
A családomban az a mondás járja: egy házasságban a férfinak a nőhöz kell süketülnie, míg a nőnek a férfihoz vakulnia. Elhihetik az ámulatomat, hogy egy Távol-keleti közmondásokat tartalmazó könyvben találok bizonyítékot arra, hogy még a végén komolyan kell vennem az ilyen jellegű tanácsokat is. Mert a koreaiak szerint: Süket férj, vak feleség – jó házasság. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez „így is van rendjén”. De az elvitathatatlan érdeme (?) a könyvnek, hogy a Müllner-családban immár koreai közmondásokkal fogják alátámasztani a párkapcsolati elméleteket.