Gorondy-Novák Márton első könyve nagy és jelentős prózaírót mutat, ehhez kétség nem fér: olyan hibátlan minden szövege, minden novellája, minden mondata, hogy nem is nagyon találkozni hasonlóval – elsőkötetesek között meg aztán végképp nem. Választott témáit olyan mélységig ismeri (vagy az írás során annyira alaposan megismeri), hogy a könyv egyes részei helyenként akár lexikonként, szakácskönyvként, tudományos munkaként is olvashatók… lennének, ha nem volna bennük olyan lehengerlően elegáns, nagyúri legyintésű, enyhén fáradt szarkasztikus humor, amely csak a legnagyobbak sajátja. 

A könyv címe Halandók, és abból, hogy ilyen című novella nem szerepel a kötetben, komoly szerzői-szerkesztői koncepcióra lehet következtetni: Gorondy-Novák Márton tudja, hogy mit csinál, tisztában van saját szerzői mindentudásával, tökéletesen érti, hogy az irodalom teremtett világ, saját belső törvényszerűségekkel és a hétköznapi élet javaira le nem fordítható lelki plusszal (az irodalom teljesen haszontalan, ugyebár, egyetlen haszna, hogy élni segít, ahogy Claude Roy írta volt), és egyáltalán: tudatos alkotó, aki már a könyv címében is reflektál önnön teremtett világára, amely megkíméli az embert attól, hogy engedjen a műkedvelés, a naiv művészet csábításának. 

Gorondy-Novák Márton a vállalati, hivatali élet avatott ismerője, ennek az életnek felkent és vitriolos tollú, mégis a főszereplőivel a kellő mértékben együttérző krónikása. De nem lehetnek biztonságban a roncséletet élők sem, mert Gorondy-Novák mester tolla, ecsetje hegyére tűzi őket is, igaz, itt az előző társadalmi réteg képviselőinél alkalmazott empátia többszörösével. Mindenesetre nem szeretnék a figyelme középpontjába kerülni, gondolhatja az olvasó, miközben jókat kuncog és derül a komoly, nagyszent akarásokat produkáló, önmagukra reflektálni képtelen, többnyire szomorú, középkorú férfihősök csetlés-botlásait olvasva. 

Személyes kedvencem, a Fuerteventura című gyöngyszem, ahol az elvált apuka a fiával üdülni utazik egy all inclusive-ellátással szolgáló szállodába, ahol – az all you can eat fogadások vagy a wellnesshétvégék vendégkörét és pszichológiáját ismerve mindannyiunk által elég sokszor látott, megtapasztalt – hévvel falatozik és iszik, lesz rosszul, és mindeközben beleszeret egy ifjú és csinos animátorlányba… hát azt a bumfordiságot, ahogy a nyelveket csak nehezen beszélő, kissé elhízott, magát mégis ellenállhatatlannak képzelő bácsi a sok ábrándozás után udvarolni akar, majd kezd, és ahogy ez az egész „meg van írva”… nos, az valami ordító gyönyörűség mindenki számára, aki az igényes szépirodalmat kedveli. (De tkp. szinte bármelyik szövegről ugyanígy tudnék áradozni.) Hadd mutassak belőle egy-két passzust: „A bejárat előtt kisebb tumultus alakult ki, de a személyzet hatékony volt, gyorsan ellenőrizték a karszalagokat, kit mire jogosít a választott ellátási csomag. Vasvári enyhe büszkeséggel mutatta arany karszalagját az ajtó melletti pultnál álló férfinak, aki barátságos mosollyal jutalmazta a teljes ellátást választó és mindezt magabiztosan finanszírozó magyart.” Ugyanaznap este pedig, a hosszasan és részletesen leírt, fejedelmi lakoma után: „Gyerekzsivaj töltötte be a hatalmas színháztermet, vagy százan ugráltak a színpad előtti tánctéren. A székeken a szülők foglaltak helyet, arcukon a bőséges vacsora megpróbáltatásainak jeleivel. Szinte mindenkinek volt ital a kezében, erről Vasvárinak is eszébe jutott, hogy jó volna magának is szerezni valamit. A délutáni hasgörcsökre és a laktató vacsorára gondolt, így elhatározta, hogy aznap este már csak keserűbb, szikárabb söröket fogyaszt. A sav miatt.” 

Igen, ilyen hangon mesél egymással összetévesztett és jutalomosztáskor pénz helyett mindössze utalvánnyal jutalmazott, és ebbe belebetegedő hivatalnokokról (itt eszembe jutott egyik kedvenc orosz kisregényem, Vlagyimir Vojnovics csodálatos könyve, A kucsma, ahol szintén az emberi hiúság méricskéli aggódó szemmel a megbecsültség elvárt és elnyert fokai közötti aggasztó különbségeket, és ez indítja tettekre vagy búskomorságra a szereplőket), elbocsátásra váró dolgozókról, magukat decensnek és bajnoknak képzelő alkoholistákról… és akkor a hivatalnoki nyelv és gesztusnyelv ilyen példáival találkozhat az addigra derűs, mégis kicsit szorongó hangulatba kerülő egyszeri olvasó: „– Dia! – dörrent rá beosztottjára félórával később. Kiss ezúttal mellőzte a Diácska megszólítást, nem volna megfelelő, a helyzet komolysága most mást kíván. – Szerezd meg nekem, leszel szíves, (kiemelés tőlem – NKZs; hiába, életgyökerű magasirodalom!) az Excelt a kiosztott jutalmakról! Tizenegyre küldd át!”

De van ebben a kötetben horrornovella, örkényi szintű és színvonalú groteszk, ahol véletlenül mind adójogászok kerülnek egyazon úszómedencébe („– Értem, mire gondol. Nagyon szellemes! – nevetett most a kettes számú adójogász is”, vagy: „Mikor a falhoz ért, bukófordulást kísérelt meg, azonban egy adójogásznyi helye sem volt már a falnál, így véletlenül a bájos kollegina hátáról rugaszkodott el”), és számtalan írás hiú és másokon taposó hivatalnokokról, akik a teljesen kiüresedett bürokrácia huzatos tereiben próbálnak értelmet adni saját létezésüknek, munkájuknak, és állandóan szoronganak valamiért: „Réka ritkán hibázik, ez a feljegyzés is hibátlannak tűnik, a sorközbeállítás másfeles, ahogy Kiss szereti. Az ügyintéző neve is jobbra zárt, de még a kiadmányozó vezető – hm, maga Kiss – aláírása is tökéletes helyen. A felsorolás klasszikus francia bekezdésekben, a cím félkövér, ahogy kell. Kiss most enyhén izzadni kezd, elfutja a rettegés, hogy a végén még tisztán, korrektúra nélkül kell visszaadnia. De hopp-hopp! A felsorolt iratok mögé Réka elmulasztott pontosvesszőt tenni. »Így, ebben a formában ez biztos nem adható ki«, ráncolja a homlokát Kiss. A korrektúrafunkciót használva Kiss akkurátusan, minden sor végére beilleszti a pontosvesszőt, ez tehát összesen hat módosítás. Kellemes nyugalom lesz úrrá rajta, amikor végigfuttatja szemét a pirosra színezett Word-dokumentumon. Egy szövegbuborékot is elhelyez: »Erre figyeljünk oda!« Majd odaírja még: »nota bene«. Kiss szeret latiul fogalmazni, néhány mondatra emlékszik az egyetemről, azokon úszik. Miután leírta, elgondolkodva kinéz a Parlament felé, majd egy szmájlit biggyeszt a mondat végére.” (Hát kérem, ez maga a tökély, néhány sorba zárva; bevallom, én ugyan egy egész regényt írtam a hivatalokról és hivatalnokokról, de be kell látnom: a gunyoros, helyenként gyilkos iróniás, szarkasztikus megmutatásnak ezt a hibátlanra csiszolt és fejlesztett színvonalát meg sem közelítettem.) 

Igazi magasirodalom – pompás humorú, gunyoros hangú, éles szemű szerző született, ünnepi pillanatok vannak; persze, nem kell ennek a recenziónak elhinniük, kezdjék csak el olvasni a Halandókat, és meggyőződnek maguk is róla. Milyen jó, hogy történnek ilyen dolgok a kortárs irodalomban, az elsőkötetes szerzők környékén, ahonnan – igen ritka dolog! – egyből klasszikussá válnak (olykor) egyesek. 

Gorondy-Novák Márton: Halandók. Napkút Kiadó, Budapest, 2025.