Sporttémájú könyvet írni nem egyszerű feladat. Különösen igaz ez akkor, ha a fókuszában egyetlen személy áll. Sportolóról, szakvezetőről akkor készül monografikus mű, ha a szóban forgó ember valami jelentős, sikeres pályafutást tudhat magáénak. Benedek Szabolcs munkáját annak a Mezey Györgynek szentelte, aki a nyolcvanas évek közepének szinte nemzedéki élményét jelentő magyar labdarúgó válogatottat irányította. Addig a bizonyos, hideglelős júniusi napig, amikor a mexikói hőségben fagyott meg körülötte a levegő. De az irapuatói 0-6 előtt és után is volt élet és egy életmű, melynek ez csupán egy állomása volt. A magyar sportközvéleményt, a futballszurkolókat azóta is, immár 39 éve foglalkoztatja nemcsak ez a meccs, nemcsak azok az évek, melyek a magyar labdarúgás lefelé csúszása közepette a hirtelen és látványos felívelést hozták el, de a „futballcsoda” megteremtőjének, dr. Mezey Györgynek a személyisége, élete, sikereinek háttere is. 

A szerző könyve utolsó oldalán leírja: ez egy „bevallottan szubjektív életrajzi könyv”. Másokról írni, főleg egy életmű-összefoglaló esetében sokkal inkább olyan munkát jelent, mely adatokkal dolgozik, és a könyv által bemutatott ember, emberek személyes vallomásait, idézeteit tartalmazza; az író személyes véleménye kevéssé lényeges, még ha belefér a szerző motivációjának magyarázata.  Mezey György esetében azonban rendelkezésünkre állhat az 1990-ben megjelent önéletrajzi könyve, a Gyöngyvirágtól lemondásig. Ott a szerző nyugodtan lehet „szubjektív” mind az életében fontosnak tartott események megemlítésében, mind azok minősítésében. Mezey György a pályafutása derekán jelentette meg a maga írta könyvet, egy még folyamatban lévő labdarúgó szakedzői életműre visszatekintve. Nyilván mindenki izgatottan várta, mi lesz a folytatás: a pálya szélén vagy a szakmai berkekben. Erről a korszakáról – bár újságcikkek, tévéinterjúk továbbra is megnyilatkozási lehetőséget biztosítottak neki – Mezey György nem írt újabb kötetet. Így, amikor az idei könyvhétre megjelent Benedek Szabolcs monografikus munkája Mezeyről (és persze kevéssel később, mikor a mester vállaltan utolsó interjúját adta a Kontextus csatorna Négyszemközt című műsorában Andor Évának), akkor mindenki, akit kicsit is foglalkoztat a magyar labdarúgás története, lelkesen vásárolta meg a könyvét. 

A Mezey-kötet kinézete is már elgondolkodtatott. Míves tipográfia kötött alakban, piros betűs cím, fekete-fehér borító. Nyugtalanító érzés ránézni, mivel a nem színes fotók egy-egy sportemberről a sportsajtóban azt az érzetet keltik, hogy az illető nagyon nincs jól. Szerencsére a már említett internetes interjú megnyugtatott: Mezey él és szellemi-lelki értelemben is jól van. Ami nyugtalanítóbb, az a tördelés: a szavak elválasztási szabályait a nyomdából kikerült szöveg sokszor megszegi. Ugyan ezt felróhatjuk a nemzetközi használatban forgó szövegszerkesztő programok hibájául, de egy jó korrektor könnyedén megoldja, hogy például Andy Roxburgh ajánló szövegében a „gyermekkoromban” kifejezés dupla k betűje a sor végéhez érve elválasztás esetén ne együvé tapadva szomorkodjon eggyel lejjebb, a fattyúsorokhoz hasonlóan. A képanyag vállaltan jogtiszta jellege miatt kevésbé változatos; aki a pályán dúló csaták felvételeit kedveli, az ne itt keresse, de a mexikói szereplésről sincs sok kép – talán mert a MTI és a Népsport készítette azokat, és gyakorolja a jogtulajdonosi jogokat is.

Tartalmilag azt várná az ember, hogy egyrészt – ha már a tavaly őszi személyes beszélgetéseken alapul a könyv koncepciója – legyen benne sok megszólalása Mezeynek visszatekintő jelleggel, másrészt összefoglalásként több adat. Ebből keveset találtunk. Annál többet a szerző személyes kötődéséhez a futballhoz, a Honvédhoz, rajongásának kezdeteiről Mezey iránt, no meg hosszas, az időrendet nem is mindig betartó történelmi fejtegetéseiről az utóbbi 85 évet illetően. Tudom, hogy a mai fiataloknak, akik ezt a szép sportágat netán még űzik is, talán kevesebb ismeretük lehet a XX. században itthon és a nagyvilágban történt dolgokról, de a történelemoktatás talán mégsem annyira rossz, hogy ezt a tudást épp itt kelljen pótolni. Ez elég sokat elvesz a mű mennyiségi keretéből. A sporttörténelemnek is vannak olyan részei, amelyekről ugyancsak elegendő pár emlékeztető szót felvázolni. Ugyanakkor pár részlet igenis pontosabb bemutatást érdemelt volna, mint például a magyar klubok 1990-es évekbeli változása a szakosztályi szintről az önálló futball kft.-k irányába, vagy a magyar edzők képzettségi szintjének alakulása az 1940-es évektől mostanáig. A Bp. Honvéd ötvenes évekbeli aranykorának felidézése is olyan mértékben lett volna fontos – miután Mezey György kapitányként a nyolcvanas években válogatott onnan játékosokat, másrészt a már említett önéletrajzi műve után lett a csapat vezetőedzője –, hogy megvilágítsa a magyar válogatott kialakításának egyik, a nyolcvanas években is érezhető koncepcióját: jó, ha egy klub adja a válogatott gerincét. Nehéz olykor azt is beazonosítani, hogy az egyes szám első személyű megszólalások kitől származnak: Mezeytől-e, vagy ezek mások megszólalásai-e. Ide tartozik az is, hogy épp honnan van az idézet: a korabeli sajtóból, az önéletrajzból vagy Benedek Szabolcsnak Mezey Györggyel folytatott beszélgetéseiből. 

A sok személyes kitérő felemlítése mellett meg kell jegyeznünk, hogy bár a futball világa sosem volt az a finomkodó közeg, a közvetlenebb „kültelki” stílus mindazonáltal a pályák környékére és a magánbeszélgetésekre szorítkozik, egy életművet bemutató kötet talán meglenne a „suska” és egyéb, argónak minősíthető kifejezések nélkül is. A Gyöngyvirágtól lemondásig lapjain helyénvalónak éreztem ezeket, mivel egyrészt az tényleg szubjektív önvallomás volt, másrészt felidézésére szolgált a régi öltözői atmoszférának.  Kissé szűkre szabta Benedek Szabolcs a Mezey-könyvtől eltelt utóbbi 35 év eseményeit, ami az egyik fontos eleme ennek a monográfiának, de meg kell mondanom, hogy mivel hiánypótló volt, ezért nagy kedvvel olvastam. Nemcsak az események további alakulása miatt, hanem azért, mert egy picit felvillantott Mezey személyiségéből. Nem titok, hogy jelen sorok írója is nagyon jó, fontos és tiszteletreméltó szakembernek tartja dr. Mezey Györgyöt. (Ha már személyes emlékek tolulnak előre az írónál, én is „privatizálok”: benyomásomat megerősítette az a hosszabb interjú, melyet a 80-as évek magyar vb-szerepléséről készítettem az egykori szövetségi kapitánnyal.) Mezey mint ember is érdekelt, mivel felemelkedése olyan korszakban történt, amikor a közvélemény és talán a futballszakma is azt várta el tőle, hogy tudományos megközelítésével és szigorú elkötelezettségével maga legyen „a tökéletes edző”, a hibázás, bukás és annak magyarázata nekik ebbe nem fért bele. Belső vívódásai a terhektől egyre ráncosabb arc mögötti embert ezért is tették még érdekesebbé. Olyanná, amilyennek még 1985-ben a Gogol utcában parkoló kocsinál a feleségének válogatott melegítőben segédkező embert én láttam. Emberré, aki nagyon sokat adott a sportág szerelmeseinek, de nem kaphatta meg, amire jogot formálhatott volna: olykor esendő edzőként a nagyvonalú elnézést. 

Kritikai észrevételeimet leszámítva fontos vállalkozásnak tartom a neki szentelt életrajzot, mert a végére – ha falrengető magyarázatokat például nem is ad a mexikói csapásra, bár már nem is volna ez kötelező – egy jellemvonásait többé-kevésbé visszaadó, kivehető portrét nyújt dr. Mezey Györgyről. 

Benedek Szabolcs: Mezey, Okjszakkönyv, Budapest, 2025.