Remek könyvecske került a kezembe a közelmúltban. Tomas Kulka esszékötete a Giccs és művészet címen elmélkedik arról, vajon hogyan lehetne meghatározni a giccs fogalmát. Mindjárt le is írom, mire jut, de előbb hadd mondjam el, hogy Kulka vázlatának továbbgondolása olyan kérdésekre is választ ad, vajon miképpen tud irodalmi rangra emelkedni rakásnyi mű, amelyet a maguk korában giccsként azonosított a kritika is, a közönség is. Lássuk tehát, hogyan veszíti el a régi giccs talmi jellegét.

Ha ugyanis Tomas Kulka, a kortárs esztétika és filozófia kiemelkedő alakjának (Úgy tűnik, Kundera termékenyítő erővel hatott a cseh giccs-filozófiára…) meghatározásából indulunk ki, kiderül, hogy a százesztendős műszemét műalkotássá érik. Kulka szerint a giccs három jellemző mentén határozhatjuk meg: Nem törekszik arra, hogy maga keltsen érzéseket, gondolatokat, hanem meglévő, eleve adott érzelmeinken élősködik. A cicát szeretjük. A cicás kép ezt a szeretetet idézi föl. Éppen ezért, mondja Kulka, a giccs témájának könnyen felismerhetőnek kell lennie. Egyszerű, azonosítható, rejtélymentes. Az sem baj, ha amúgy ronda vagy igénytelen. Ha fölismerhetően cica, akkor jó. Végezetül Kulka szerint a giccs semmiképp sem törekszik arra, hogy gazdagítsa a témájával kapcsolatos asszociációinkat, gondolatainkat. Csak fölidéz. Nem mond semmit. Semmi újat. A giccs-cica sematikus, közhelyszerű, gondolatmentes. Nincs benne semmi újszerű, eredeti, felforgató. Csak egy cica. 

Remek okfejtés. Érthető és világos. 

A régi giccsre azonban mindez nem igaz. Vagy talán pontosabb úgy: nem mindig igaz. Az idő ugyanis nemcsak a világot formálja át, de benne az emberi érzéseket és gondolatokat is. 

Az az az emocionális tér, amire a giccs mutat, az évtizedek, esetleg évszázadok során elenyészett. A jelenben immár nincs relevanciája annak, amit megpróbál megidézni. Lássunk egy példát: Az enteriőrökből eltűnt az a nagypolgári grandezza, amire a századelő bútoripara utalt. Az antik bútor így manapság csak önmagában áll. Nem hivatkozik semmire, nem idéz semmit, önmagára mutat, mint tetszetős berendezési tárgyra. (Már persze, ha amúgy tetszetős, mert mint az Kulka prof értekezéséből kiderül, ez egyáltalán nem feltétele a giccsnek.) Motívumkincseinek azonosítása sem nehézségmentes. Azok a cicomák, ornamensek, berakások és faragványok, amelyek száz évvel ezelőtt még világosan és határozottan besorolták az adott tárgyat egy adott miliőbe, ma már csak a képzett amatőrök vagy a hivatásos művészettörténészek számára értelmezhető. A mai szemlélő számára inkább csak rejtélyes utalások valami távoli kulturális térre, hajdanvolt hierarchiákra, polgári törekvésekre. És persze mindezeknek megfelelően egy-egy ilyen tárgy immáron erős jelentéseket is hordoz. Ha mást nem, azt a művelődéstörténeti korképet biztosan megmutatja, amelyben eleven volt, amelyben fontosnak tartották az emberek, hogy efféle holmival rendezzék be otthonukat. És persze mesél erről a fontosságról, az arisztokrácia felé mutató vágyakról, a szépség és a státusz régen volt kapcsolatáról, arról, hogy hogyan képzelték el a minőséget eleink. Egyszóval nehéz giccsnek tartani egy antik kredencet, noha a maga korában erősen kétséges volt annak a barokk, reneszánsz vagy ónémet komódnak az esztétikai értéke, ami mondjuk Lingel Károly bútorgyárából kikerült. 

Nézzük meg, igaz-e ugyanez a gondolatmenet egy-egy réges-régi irodalmi műre! A dolgot az teszi nehézzé, hogy az irodalom esetében a szöveg minősége eleve vízválasztó. A suta esetlenséggel megfogalmazott szöveget csak ritkán tartjuk irodalmi minőségnek, bár a korai, tehát mondjuk a XVI., XVIII. századi alkotások sántikáló nyelvezete nem akadálya az irodalmi minősítésnek. Gvadányi bárgyú nótáriusa csak sántikáló móka, de a giccsnek közelébe sem említhető. Még, ha utalásai sokszor jól ismert jelenségekre is mutatnak, azért a mese hőse, s így maga a mese is, önmagáért szerethető, gazdag asszociációkat kelt, s keltett bizonyára a maga korában is. 

Keressünk tehát egy jól megírt ponyvát! Olyasmit, ami tömegtermelésre készült, szórakoztató szándékkal íródott, nem akart magvas gondolatokat elültetni az olvasó fejében, ám lelkesen hivatkozott a kor jól ismert és kedvelt toposzaira, leginkább talán a kor kaland-fogalmának egyik-másik vetületére, a hazafiság gondolatkörének valamelyik elemére vagy persze a szerelem örökzöld viszontagságaira. 

Ebben a keresgélésben az lesz a legszórakoztatóbb, hogy egyfelől kiderül, milyen réges-régiek és milyen erőteljesek a ponyvairodalom gyökerei Magyarországon. A giccs-kiadványok már a XVIII. század végén megjelentek, egyidejűleg az aprócska nyomdák, kis kiadók lendületes elszaporodásával. A nyomdász munkaalkalmat keresett, a kiadó haszonnal piacra vihető kiadványt keresett, s persze, hogy rátaláltak az eladható közköltészet olykor pikáns, máskor nagyon is ájtatos szövegeire, s mind nagyobb tömegben forgatták ki a prés alól az egyre igénytelenebb füzeteket. A példányszámok pedig… horribilisek. Irodalomtörténészeink fájó szívvel emlegetik, ha ugyan emlegetik, milyen fergeteges olvasás-igény tombolt a hajdani Pannóniában. A debreceni városi nyomda raktárkönyve szerint az 1730-as évek elején 28 000 példányt adtak el különféle ponyva-kiadványokból a városban. A következő évszázad elején1809-ben a Hazai és Külföldi Tudósítások Kalendáriumát évi 150 000 példányban adják el, miközben magát a lapot csak 2000 példányban vásárolják. A modern időkhöz közeledve sem lankad a filléres regények iránti igény. Bogár Imre kivégzése után a Bucsánszky kiadó hat hét alatt 40 000 példányt adott el a betyár életéről szóló ballada-füzetből…

Másfelől azt is felfedezhetjük, milyen sokat merített a szépirodalom a ponyvából. Bessenyei A filozófus című komédiájában többször fölbukkannak álmos- és jóskönyvek, Vörösmarty Csongor és Tündéje, szinte pontosan követi az Árgirus királyfi históriájának nyomvonalát, Katona Bánk bánjának forrása az Ottó vagy a zabolátlan indulatok áldozatja címen forgalmazott ponyva volt, és így tovább egészen napjainkig. 

No, hát lássunk ezek közül közelebbről is egyet. A XIX. században talán a betyártörténetek voltak a legnépszerűbbek az olvasók körben. 1815–20 között került a ponyvára A’ két híres Zsiványok, Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyéb Társai életének rövid leírása. A mese természetesen minden betyárballada kötelező motívumait tartalmazza: ártatlanul bűnbe esik, mutat a csárdában, a kocsmáros beárulja, de a lánya védeni próbálja, szerelem lobban, ám elfogják, megszökik, de cimborájával összevész, s ez vezet végül halálához. Gyöngy hull a koporsójára. Zöld Marci esetében így: 

„Kértem Marcit az egekre,

Hogy ne menjen Fegyvernekre.

De nem hajlott kérésemre,

Bánatot hozott szívemre.

Megengedjék, szép angyalom,

Nem hibából cselekedtem.

Megtámadt egy ellenségem,

Elvesztettem reménységem.”

Hogy ez a szöveg, ez a történet a maga korában nem bírt irodalmi értékkel az világos. Tomas Kulka kódfejtése szerint elmondható, hogy nem akar érzelmeket támasztani, megelégszik azzal, hogy a betyárromantika emocionális hullámait meglovagolva felidézze azokat az érzéseket, amelyeket a betyárvilághoz kapcsolódó valós és a korban elég jól ismert, elég gyakran megtapasztalt élethelyzetek kiváltanak. Sem a történet, sem a szereplők komplexitásával nem kell törődnie a szerzőnek. Ha az elbeszélés elég egyértelműen rámutat a betyár-sémára, a hatást kiváltja, célját eléri. És persze nincs a mese mögött semmiféle szándék, alkotói igény vagy gondolat, asszociációs hullám vagy megérzés, ami emberi létünk kérdéseit új vagy más megvilágításba helyezné. 

Midebből azonban mára egy szó sem igaz. A balladának nincs mit megidéznie. Nemcsak a betyárvilág vált köddé, de a kiszolgáltatottságnak az a formája is elenyészett, amelyben életszerűnek tűntek ezek a történetek. A szereplők – éppen mert élethelyzeteiket nem ismerjük, nem tapasztaljuk –, ha ugyan komplex személyiségnek nem is látszanak, azért sokkal eredetibbnek tűnnek, mint amilyennek tűnhettek a maguk korában. Egy betyárlegénybe beleszerelmesedő lány, egy akaratlanul bűnőssé váló fiatal olyan szereplőknek tűnnek, akinek alakja szinte szociálpszichológiai megfejtésért kiált. És persze asszociációknak, gondolatoknak sem vagyunk híján, ha véletlenül kezünkbe akad egy efféle ponyva: törekvései ellenére, sőt éppen egyértelműségei miatt jól megragadható képet tár elénk egy letűnt világ mindennapjairól, reményeiről, aggodalmairól, egyszóval emberi létünk valós kérdéseiről. Mondjuk ki: A’ két híres Zsiványok, Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyéb Társai életének rövid leírása, s ezernyi más ehhez hasonló ponyva, ma már nem giccs. Értékes művelődéstörténeti forrás, akkor is, ha értékei persze nem olyan számosak, mint a keletkezése idején született igényesebb munkáknak.