Költő és szobrászművész egymásra hangolódásának szülötte a nemrég elhunyt Parcsami Gábor és Párkányi Raab Péter Kossuth-díjas alkotó közös munkája, az Ihletett versek, amely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában kerülhetett az olvasók kezébe. A költő és a szobrász barátságát és egymásra figyelését már Parcsami Gábor előző kötetében is megtapasztalhattuk, a könyv borítóján ugyanis Párkányi Raab Péter Fluid Life című munkája látható, további hat alkotással az oldalakon.

Parcsami Gábor versvilágával ismerkedve a Garzonmagány opusaiban a magáramaradott ember mindennapjai tárulnak elénk az „illúzióromboló csöndben”, az Ihletett versek azonban más hangvételben, inkább illúziómegtartó csöndben vallanak a világról és az emberi érzésekről, abban a változó környezetben, ahol a szobrászművész alkotói szándékával analóg versmondanivaló bűnről és erényről éppúgy szól, mint a nemzeti hovatartozásról, a magyarságtudat megőrzéséről, a magyar kultúra megtartásáról. Vers és szobor egyaránt véleményformáló erejű, az alkotók mindketten beteljesítik feladatukat. Szövegben és szoborban egyformán érezzük annak az elkötelezettségnek a hatalmát, amelyet Párkányi Raab Péter egy vele készített interjúban úgy fogalmazott; ha az ember maga fölött hisz valakiben, akkor magában is hisz, s érzi, minden szobra olyan, mint egy útszéli kereszt.

Párkányi Raab Péter 40 szépséget és harmóniát árasztó munkája ihlette Parcsami Gábort, aki verseiben kiemeli, hogy az erkölcsi szabályok korlátozzák a szabadságot, a dolgok morális értéke pedig attól függ, hogy az ember hogyan viszonyul hozzájuk, minden az alkalmazkodóképesség függvénye, ahogy a „Fluid life sorai sugallják: szétestünk, / összeestünk, összeraktuk egymást… hittünk másoknak, / önmagunkban, / eladtuk múltunkat, / jelenünket… tenyerünkbe temetett / hontalanságunk / mossa-mossa / magyarságunk aranyát…”

Parcsami Gábor öt ciklusba rendezte verseit (Fluid life, Emberhajó, Beszédes magány, Feketecsók, Fényben). A negyven írás feltárja számunkra az igazságot: a világ belső logikája szerint homogén és heterogén, stabil és instabil állapotok között van mozgástartományunk személyes életünkben éppúgy, mint a közösségben. A lírai szubjektum mentális állapota a fizikailag lehetséges és a természetfeletti, de logikailag lehetséges között keresi az ideális állapotot: „sokká válunk / magányunkban, / a csöndben […]  hol a hiány kopogtat, / fáj- …”

A vers belső, teremtett világa lehetővé teszi, hogy kilepjünk valóságunkból, így az Éva című opusban olyan közegben találjuk magunkat, ahol bármi megtörténhet, kérdésessé válik az eredendő bűn jelentősége: „talán nem is alma volt / az az alma… s talán nem is Ádám / harapott / abból az almából… hanem a bennünk élő / kígyó, / a kígyó / harapott meg / … de az is lehet, hogy a bűn / indította el / a bűnben / a tejet, / amit örök körforgásunk / termel az évák mellében.”

Valójában a kígyó misztikus erőt képvisel; az átalakulás, a bölcsesség, a kísértés megjelenítője.

Megidézésével nem egyszerű szembenállás történik a valósággal, általa érthetünk meg fogalmakat.

Párkányi Raab Péter szobrai kőből, fából faragott, bronzból öntött üzeneteket hordoznak a magyar kultúra és a nemzeti hovatartozás megőrzésének szükségességéről. Ezt az alkotói felelősségvállalást erősíti meg Parcsami Gábor versbeszéde nyelvi összefüggéseiben, a valóságmozzanatok és értékösszefüggések tükrében. Ezt olvashatjuk ki az Erények – Erény soraiból, felidézve a csodaszarvas legendáját.  „Hunor és Magor / megkötötte szövetségét, / ami mind a mai napig / élteti a földet, ahol élnünk / halnunk kell.” A vershelyzeteket, a megszólalásmódot, a versbeszélő lelkiállapotát a „világnagy, magyar csöndben” a szerző által használt toposzok, vándortémák nagymértékben meghatározzák. Fenyvesi Ottó kortárs szerző olvasatában „a költő magányos ösvényeken járva az ösztöneire hagyatkozik, aztán jön az élet és átáramlik, s ami megmarad, az már kegyelmi állapot”.

Az ethosz normáit az ész fényében felül kell vizsgálni, hogy a helyességüket vagy alkalmatlanságukat kimutathassuk, a mértékletesség azonban nagyon nehezen valósítható meg, valójában csak a sorozatos bocsánatkérés marad, ahogy az Emberhajó is megfogalmazza. Az esendő ember számít Isten megértésére és végtelen türelmére, így a könyörgés hangja indítja a sorokat: „hófehér angyali testünk / ne hagyd besározódni, / Uram, / hiszen mi vagyunk a hajó / országod és országod / között, / amelynek ’nem lesz vége” … 

A remélt isteni segítség inkább a távoli, elérhetetlen teremtő alakját idézi fel a Trianon-emlékműben, ahol a „legyen meg a te akaratod sorozatos ismétlése egyfajta bizonytalanságot tükröz a magyar sors, a magyar élet támogatottságát illetően: hányfelé szakítottál / bennünket, Istenünk… de tényleg, / tényleg ez a te akaratod, ez a minden sebből vérző / szív / ez a megcsonkított ország…”

A Beszédes magány ciklusa főként színészeknek állít emléket, így találkozunk a fiatalon elhunyt Soós Imrével, akit a Rákosi-korszak Gerard Philipjének tekintettek, megállunk egy pillanatra Tímár József szobránál a Duna-parton, akit 1949 december 31-én a Szózat szavalása miatt eltiltottak a színpadtól. Párkány Raab Péter szobra döbbenetes erővel jeleníti meg azt a beszédes magányt, mely az olvasót megállásra és elmélkedésre készteti. Egy másik versben leülünk Gobbi Hilda mellé, „nézzük együtt / a víztükörben / az elsüllyedt szocializmus / álmait, / nézzük mindazt, ami nem sikerült, majd kicsit ráhangolódunk arra is, amikor bessenyeiszép az élet, / bessenyeicsönd a magány.”

Weöres Sándor azt vallja, „üresség helyett tartalmas csendre vágyunk”. Parcsami Gábor soraiban „kormol a csönd / - fegyverropogás az éj / ezüstje”. A csend motívum mögött sok minden rejtőzhet: eszményi cél, befelé forduló létezés, azoknak a szavaknak a hiánya, amelyek a megértést és az igazságot hordozzák, de tekinthetjük a tökéletes harmónia szimbólumának is. Mindezeket figyelembe véve elmondhatjuk, Parcsami Gábor költészetében a csend misztériuma önvallató, teremtő, válaszkereső, olykor meditációs szent csend, amelyből megnyugvás helyett a kétségbeesés hangja is feltör. „egyedül vagyok / tengermagányban / - anyám, hiába szültél / Szerelemben.” A „tengermagány” víziója igazán szemléletes, a hatalmas víztömeg tükröződő felülete a költő belső világát fejezi ki. A csendhez sokszor társulnak a csillagok is, spirituális emelkedettséget sejtetve.

A bűn embertkísértő állapota jelenik meg az irigység, a harag, a torkosság, a paráznaság és a kapzsiság állapotának leírásával. Mindez visszavezethető az eredendő bűn továbbvitelére, a létezés alapállapotának elkerülhetetlenségére a paradicsomi engedetlenség következtében.  Az emberi gyengeségek ellen folytatott küzdelem hiábavalósága is megszólal Parcsami Gábor verseiben, az említett bűnök erkölcsi kategóriák szerint nem tekinthetők halálos bűnnek, de más, sokkal súlyosabb vétségek forrásaivá válhatnak. Ahogy a költő opusaiból kiolvashatjuk: „megeszi a rozsdabarna / irigység / az emberiséget… haragszom a világra, / a világ összes kincsére, / mert a kincs / előbb vagy utóbb / fegyver lesz… pénzeszsákomra hajtom fejemet… és megveszem a boldogságot, az összest / magamnak veszem” … mégis érezzük, elkerülhetetlen a kiábrándulás, hiszen szerelmet és boldogságot pénzért is vehetünk, de jobb, ha harcolunk érte. 

A Fényben záróciklusa a tisztaság, a remény, az isteni jelenlét áhítása, a „rodini csöndben” hallatszik a 21. század elkorcsosult emberének fájdalmas sóhaja, az idő kíméletlensége, s a veszteség, „ha nem lehetünk ott a második eljövetelnél”.

Parcsami Gábor vershorizontja könnyen befogadható, létmegőrző, idő- és értékszembesítő gondolatai a maga nevében éppúgy szólnak, mint a közösségében, így a Párkányi Raab Péter szobrai által ihletett poétikai üzenetek nemcsak a vizuális és verbális műélvezet összefonódását jelentik. A valóság és a személyes érzelmek átvilágítása megerősíti bennünk Szerb Antal egy gondolatának örökérvényű hitelességét. „Amig kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek.”

Parcsami Gábor, Párkányi Raab Péter: Ihletett versek, Szobrok költészete Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025