A brit gyermekirodalom egyik legismertebb alakja, Frank Cottrell-Boyce meglepő, radikális, és nekem nagyon tetsző állítást fogalmazott meg: az olvasás jog. Nem valamiféle kiváltság, amelyet a szerencsésebb családokban felnövő gyermekek megkapnak, és nem is kizárólag a szülők magánügye, hanem olyan lehetőség, amelyhez minden gyermeknek hozzá kellene, sőt hozzá is kell jutnia. 

A kezdeményezés hátterében meglehetősen riasztó brit adatok állnak. A BookTrust 2026-os felmérése szerint 2021 és 2025 között 60-ról 49 százalékra esett azoknak a kisgyermekeknek az aránya, akikkel otthon naponta olvastak vagy meséltek. Ugyanakkor van egy fontos ellenpont: a gyermekek 80 százaléka azt mondja, hogy szeret vagy nagyon szeret olvasni – ez 2021-ben még csak 66 százalék volt. Vagyis nem feltétlenül magával az olvasással fordultak szembe a gyerekek, inkább az a társadalmi és családi környezet gyengült meg, amelyben az olvasás természetes mindennapi gyakorlat lehetett. 

Cottrell-Boyce szerint ezért különösen fontos, hogy az olvasás ne kizárólag az iskolai teljesítményhez kapcsolódjon. A brit parlament oktatási bizottsága előtt azt hangsúlyozta, hogy a gyerekeknek előbb meg kell szeretniük az olvasást, és csak ezután érdemes készségként és tanulmányi eszközként tekinteni rá. A digitális eszközök és a közösségi média figyelemért folytatott versenye mellett olyan társadalmi tényezőket is említ, mint a szegénység, a lakhatási bizonytalanság, a Covid-járvány következményei vagy az úgynevezett „furniture poverty”, amikor a bizonytalan lakhatás miatt még a gyermek számára szükséges alapvető tárgyi környezet sem adott. 

Az Olvasási Jogok kampánya ezért nem egyszerű könyvosztó akció. Célja, hogy már a legkorábbi életkorban természetessé váljon a közös olvasás, és ehhez ne csak a gyermekeket, hanem a szülőket, gondozókat, bölcsődei és óvodai szakembereket, egészségügyi és közösségi intézményeket is támogassa. A program három helyi pilotprojektben – Dearne Valleyben, Knowsleyben és Birminghamben – próbálja kialakítani azokat a helyi együttműködéseket, amelyek révén az olvasás valóban minden gyermek életének részévé válhat. 

Bárcsak közös meggyőződésünk lenne az olvasás ilyen felfogása!

Hiszen, ha az olvasás jog, akkor a könyvkultúra nemcsak olyasvalami, amit megkapunk elődeinktől, hanem olyasmi, amit tovább is kell adnunk. Ha azonban a társadalomban egyre több gyermek nő fel úgy, hogy ez a láncolat megszakad, akkor nem egyszerűen egy kulturális szokás tűnik el, de az új nemzedékek már nem férnek hozzá ahhoz a hatalmas szellemi vagyonhoz, amelyben az emberiség mindez ideig gondolkodott, alkotott, vitatkozott, tévedett és kereste az igazságot.

Ha az olvasás jog, akkor nem fogadhatjuk el, hogy egy gyermek családjának jövedelme, lakóhelye, társadalmi helyzete vagy szüleinek kultúrája döntse el, találkozik-e a könyvekkel. Azt meg még kevésbé tűrhetnénk el, hogy dopamint-piszkáló, függőséget okozó ravasz algoritmusok eltérítsék a gyerekeket a könyvektől. 

Amikor Cottrell-Boyce és a BookTrust elindította a Reading Rights, vagyis az Olvasási Jogok kampányát, sokan azt mondták, hogy a kezdeményezés szociális és demokratikus természetű, s a programon keresztül az olvasás a kulturális egyenlőtlenségek elleni politika részévé válik. Lehet, hogy így van, de szerintem félreérti az olvasás jogának eszméjét az, aki politikai viták kereszttüzébe akarja állítani. 

Az olvasás ugyanis az emberi személyiség formálásának talán legfontosabb eszköze. Nem pusztán azért kell, hogy joguk legyen hozzá a gyerekeknek, mert jobb iskolai eredményekhez vagy később jobb munkához segítheti őket és nem is csupán azért, mert kellemes időtöltés. Az olvasás felfedezése a kultúrának, felfedezése a múltnak, felfedezése a másik embernek, és felfedezése önmagunknak. 

Persze, hogy jogunk van hozzá!