Szeptember 18-án Székesfehérváron, a Vörösmarty Könyvtárban rendezik meg a XXII. Országos Népmese-konferenciát. A Magyar Olvasástársaság hagyományos szakmai találkozója jó alkalom arra is, hogy feltegyük a kérdést: mit őriz számunkra a népmese, és miért nem ugyanazt az élményt kapjuk tőle, mint egy szerző által megírt műmesétől?

Huszonkét év a népmese szolgálatában

A Magyar Olvasástársaság 2005-ben indította útjára a Népmese napját, amelyet Benedek Elek születésnapjához, szeptember 30-ához kapcsoltak. Az országos népmese-konferencia azóta évről évre más helyszínen biztosít találkozási lehetőséget a népmesével foglalkozó kutatóknak, pedagógusoknak, könyvtárosoknak, mesemondóknak és a téma iránt érdeklődőknek.

Idén szeptember 18-án Székesfehérvárra, a Vörösmarty Könyvtárba érkezik a rendezvény.

A helyszínválasztás önmagában is beszédes. A könyvtár ugyanis ma már nem pusztán a könyvek őrzésének intézménye, hanem a kulturális emlékezet egyik fontos közösségi tere. A népmese pedig pontosan ilyen emlékezet: olyan tudás, amelyet eredetileg nem elsősorban könyvekben, hanem emberi hangban, hallgatásban és továbbmondásban őriztek. 

A népmese ugyanis különös kulturális képződmény. Egyszerre történet, szórakozás, emlékezet, tudás és közösségi tapasztalat, generációk hosszú során át formálódó szöveghagyomány, amelynek változatai folyamatosan alakultak a mesemondók előadásában. Éppen ezért gondolják sokan, hogy a népmese nem egyszerűen régi vagy népi történet, hanem egy közösség hosszú időn keresztül megőrzött gondolkodásmódjának lenyomata.

Mit kutat a népmesekutató?

A magyar népmesekutatásnak hosszú története van. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a magyar népmesegyűjtés kezdetei már a 18. század végére visszanyúlnak, míg a tudatosabb, rendszeres gyűjtésre a 19. században került sor. A Grimm testvérek gyűjteményének megjelenése egész Európában ösztönözte a népmesék tudatos gyűjtését és kutatását.

A magyar kutatók azóta hatalmas mennyiségű szöveget gyűjtöttek föl. A kutatás azonban sohasem merült ki abban, hogy „ki, mikor és hol mondta” az adott mesét. A folklorisztika számos kérdést vizsgál. Hogyan változik ugyanaz a történet különböző vidékeken? Milyen motívumok vándorolnak egyik meséből a másikba? Miért maradnak fenn bizonyos történetszerkezetek évszázadokon át? Milyen szerepe van a mesemondónak? Hogyan alakítja át a szóbeli hagyományt az írásbeliség? És mit történik akkor, amikor egy eredetileg élőszóban terjedő történetből könyv lesz?

Ez utóbbi különösen izgalmas kérdés. A népmese ugyanis eredetileg nem valami stabil szöveg. A mesemondó nem egy változtathatatlan művet „idéz”, hanem a hagyomány keretei között újraalkotja a történetet. A modern folklorisztikai kutatások éppen ezért a szövegvariánsokkal, a szóbeli és írásbeli hagyomány kapcsolatával, valamint a mesék történeti alakulásával is foglalkoznak.

A 21. században pedig a hagyományos folklorisztikai módszereket új digitális lehetőségek egészítik ki. A nagy szövegkorpuszok számítógépes vizsgálata például lehetővé teszi, hogy kutatók hatalmas mennyiségű mesében keressenek visszatérő motívumokat, szerkezeti mintázatokat és kulturális kapcsolatokat. A nemzetközi kutatásban már mesterséges intelligenciára és természetesnyelv-feldolgozásra épülő módszereket is alkalmaznak a mesetípusok és motívumok elemzésére.

Nem pusztán történeteket őriznek

A népmese olyan kulturális tudást őriz, amelyet más forrásból nem ugyanígy ismerhetnénk meg. A régi mesékben ott van egy közösség elképzelése a világról. Megjelenik bennük a szegénység és gazdagság, a munka, a család, az idegenség, az igazságosság, a hatalom, a szerencse, a ravaszság és az együttműködés. Megmutatják, mit tartottak veszélyesnek, kívánatosnak, nevetségesnek vagy éppen tiszteletre méltónak.

A mese nem azt mondja: „az életben ez és ez a helyes magatartás”. Ehelyett elmeséli, mi történik azzal a legkisebb fiúval, aki útnak indul; azzal a lánnyal, akit igazságtalanul elnyomnak; azzal az emberrel, aki segít egy látszólag jelentéktelen idegennek; vagy azzal a hőssel, aki nem az erő, hanem az ész segítségével győz. A hallgató pedig maga végzi el az értelmezés munkáját.

Ezért különösen fontos, hogy a népmesét ne csupán „erkölcsi tanulságok gyűjteményeként” kezeljük. A mesék világa sokkal összetettebb. Nem minden történet végződik egyszerűen azzal, hogy „a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését”. A mese gyakran a bizonytalansággal, veszteséggel, félelemmel és kiszolgáltatottsággal is szembesít.

A mese mint kulturális emlékezet

A népmesékben olyan tudás is fennmaradhat, amelyet első pillantásra nem is tekintenénk „tudásnak”. A történetek állatokról, növényekről, tájakról, rokoni kapcsolatokról, társadalmi viszonyokról, munkáról és mindennapi élethelyzetekről beszélnek. Nem lexikonként, hanem történetként. Egy 382 állatmesét vizsgáló kutatás például arra jutott, hogy a történetekben megjelenő állatpárok és konfliktusok sok esetben összefüggést mutatnak a valóságban tapasztalható ragadozó-zsákmány kapcsolatokkal. A mese tehát olykor észrevétlenül is átadja a világ működéséről szóló tapasztalatokat.

Ez a kulturális emlékezet azonban nem múzeumi tárgy. Akkor él igazán, amikor újra elmondják.

A hagyományos mesemondás eltűnésével éppen ez a közösségi funkció gyengült meg. A képernyők, streamingplatformok és algoritmusok korában egyre több történetet fogyasztunk, de egyre ritkábban kerülünk olyan helyzetbe, amelyben egy ember egy másik embernek saját hangján mesél. A népmese eredeti közege éppen ez volt. A mesemondó és a hallgató között létrejön egy különleges kapcsolat. A mesemondó figyeli a közönséget, lassít vagy gyorsít, hangsúlyoz, ismétel, esetleg változtat a történeten. A hallgató pedig nem egyszerűen „fogyasztja” a mesét: jelen van annak létrehozásában. A meseolvasás, vagy bármilyen felolvasás nem pusztán szöveg. Esemény.

A Hagyományok Háza összegzése szerint a technológiai és kommunikációs változások jelentősen átalakították a mesemondás közösségteremtő és példaadó szerepét; a 20. század végére a hagyományos mesemondó alkalmak nagyrészt megszűntek. Ezért különösen fontosak ma a mesemondók, mesekörök, könyvtári programok és iskolai kezdeményezések: nemcsak meséket közvetítenek, hanem egy kommunikációs formát is újra életre keltenek.

És talán éppen ez az, amit a szeptember 18-i székesfehérvári konferencia egyik legfontosabb kérdéseként érdemes feltenni: hogyan lehet egy több évszázados, eredetileg szóbeli kultúrát úgy továbbadni, hogy ne csupán megőrizzük, hanem továbbra is használjuk? Mert a népmese akkor él, ha elmondják. És akkor őrzi meg igazán a kultúrát, ha nem vitrinben tartjuk, hanem újra és újra megszólaltatjuk.

A program és a regisztrációs link megtalálható az egyesület honlapján: http://www.hunra.hu/hirek/1823-22-orszagos-nepmese-konferencia-2