Kevés olyan per indult az utóbbi években, amelynek tétje ilyen messze túlmutatna az adott vállalat jogi felelősségén. Az Egyesült Államokban 2026 augusztusában megkezdődött az a szövetségi eljárás, amelyben 29 állam főügyészei léptek fel a Meta, a Facebook és az Instagram tulajdonosa ellen. A kereset szerint a vállalat tudatosan olyan termékeket és funkciókat fejlesztett, amelyek a fiatal felhasználók figyelmének minél hosszabb lekötését szolgálják, miközben a cég tisztában volt az ezzel összefüggő kockázatokkal. A perben akár 200 milliárd dolláros kártérítési igény is felmerül, miközben más jogi számítások alapján a potenciális szankciók elméleti összege ennél jóval magasabb, akár 1,4 billió dollár is lehet.

A bírósági ügy nem egyszerűen arról szól, hogy veszélyes-e a Facebook vagy az Instagram. A mélyebb kérdés az, hogy megengedhető-e egy olyan üzleti modell, amelynek gazdasági érdeke a felhasználó figyelmének minél hosszabb ideig történő megszerzése, akkor is, ha ennek érdekében olyan pszichológiai mechanizmusokat használ, amelyek megnehezítik a platform elhagyását.

Nem elméleti veszélyről van szó

A vád szerint a Meta pontosan ezt teszi. A kereset az olyan funkciókat állítja fókuszba, mint a végtelen görgetés, az automatikus lejátszás, a folyamatos értesítések és a személyre szabott ajánlórendszerek. A cél a vádirat álláspontja szerint az úgynevezett „engagement”, vagyis a felhasználói aktivitás maximalizálása: minél tovább marad valaki a platformon, annál több reklámot láthat, annál több adat keletkezik róla, és annál értékesebbé válik a reklámfelület.

A per különösen azért fontos, mert a vádak egy része már nem pusztán civil szervezetek vagy technológiai kritikusok állítása. A bírósági eljárás során belső dokumentumok és egykori Meta-alkalmazottak vallomásai is előkerülnek. A közelmúltban például Arturo Béjar, a Meta korábbi mérnöki vezetője tett vallomást. Állítása szerint a vállalatnál a növekedés és a felhasználói aktivitás fontosabb volt a gyermekek biztonságánál, és az Instagram a 13 év alatti felhasználók tekintetében lényegében „ne kérdezz, ne mondd” megközelítést alkalmazott. Béjar szerint a biztonsági intézkedéseket gyakran csak akkor vették igazán komolyan, ha azok közvetlenül bekerültek a vállalat vezetésének prioritásai közé.

A Meta természetesen vitatja a vádakat. A vállalat szerint a bizonyítékokat kiragadják összefüggésükből, számos biztonsági eszközt működtet, és nem fogadja el azt az állítást sem, hogy termékeit szándékosan úgy tervezte volna, hogy káros függőséget alakítsanak ki.

Aggasztó verseny a figyelemért

Azon nyilván nem érdemes elmélkedni, mi lesz a per kimenetele. De ez most nem is a legfontosabb kérdés. A vád központi állítása ugyanis nem jogi, hanem kulturális jellegű.

Köztudott, hogy a platformok manapság nem csupán tartalmakat kínálnak. A felhasználó idejéért versenyeznek. Az üzleti modell szempontjából nem feltétlenül az a legjobb tartalom, amely a legértékesebb vagy a legigazabb, hanem amely a legerősebben képes kiváltani a következő kattintást, a következő görgetést, a következő videót. Azzal, hogy a modern digitális gazdaság egyik legfontosabb erőforrása immár nem egyszerűen az adat, hanem a figyelem, felmerül a kérdés: lehet-e értékesíteni a személyes időt, a személyes figyelmet.  

Komolyan vizsgálható tehát, hogy a platformok által kialakított használati szokások milyen kapcsolatban állnak a figyelemmel. Egy 2026-ban publikált szisztematikus áttekintés 25 vizsgálat eredményeit összegezte, és arra jutott, hogy a problémás közösségimédia-használat összefüggést mutat a serdülők figyelmetlenségi és impulzivitási tüneteivel, bár a kutatók hangsúlyozzák, hogy a vizsgálatok heterogenitása és a sok keresztmetszeti adat miatt az oksági kapcsolat nem minden esetben bizonyítható. Egy 2026 augusztusában publikált, ötéves amerikai longitudinális kutatás pedig azt találta, hogy azokban az években, amikor a fiatalok problémás közösségimédia-használata az egyéni átlagukhoz képest nőtt, ezt később az ADHD-tünetek növekedése is követte; a szerzők ugyanakkor a hatás mérsékelt nagyságára és a kutatás korlátaira is felhívják a figyelmet.

Vannak olyan vizsgálatok is, amelyek bennünket, könyvszerető embereket közelebbről érdekelhetnek, mert közvetlenül kapcsolódnak az olvasáshoz. Egy 2025-ös kísérlet: 242 egyetemista részvételével azt vizsgálták, hogyan hat a TikTok használata a hírszövegek olvasására. A kutatók szemmozgáskövetéssel azt találták, hogy a TikTokozás után a résztvevők kevésbé tudták fenntartani figyelmüket a cikkeken. Egy másik, 2025-ös JAMA-kutatásban pedig a 9–13 éves kor közötti növekvő közösségimédia-használat rosszabb eredményekkel járt többek között a szövegfelismerést, szókincset és memóriát mérő kognitív teszteken. Ez azonban itt is összefüggés, nem pedig egyszerűen bizonyított ok-okozati kapcsolat.

A Meta elleni per ezért a könyvkultúra szempontjából is kiemelten érdekes. Nem azért, mert a Facebook vagy az Instagram „elveszi” az emberektől a könyveket. A digitális platformok elsősorban azt az időt és figyelem energiáit foglalják el, amelyből az olvasás is gazdálkodik. Ezért a mostani per tétje végső soron nem csupán a Meta szándékos vagy szándéktalan károkozása, hanem az emberi figyelem feletti rendelkezés joga.

Ki dönti el, mire figyelünk?

A modern kultúra történetében mindig voltak olyan technológiák, amelyek átalakították figyelemmel kapcsolatos szokásainkat. A rádió, a mozi, a televízió, majd az internet sem pusztán új tartalomhordozó volt: megváltoztatta azt is, ahogyan a világot érzékeljük. De ugyanez igaz mondjuk az újkor hajnalán elterjedt színházi előadásokra még inkább az operára.

A közösségi média azonban lényeges tekintetben különbözik elődeitől. Nem egyszerűen műsort ad, hanem folyamatosan figyeli a felhasználót, és a viselkedése alapján alakítja át a következő pillanat tartalmát. Ez a személyre szabott algoritmikus eljárás példátlanul hatékony figyelemgépezetet hozott létre. Az Európai Bizottság 2026 júliusában előzetesen arra jutott, hogy a Meta Instagram- és Facebook-felületeinek több eleme – köztük a végtelen görgetés, az automatikus lejátszás, a push-értesítések és a személyre szabott ajánlórendszer – sértheti a Digital Services Act előírásait, mert a vállalat nem mérte fel megfelelően az addiktív kialakítás egészségügyi kockázatait.

A kérdés tehát ezekben a rendszerekben nem az, hogy mit olvasunk, mit nézünk, mit hallgatunk, hanem az, hogy hagyhatjuk-e, hogy más döntse el, mire figyeljünk. És ez a legsúlyosabb kulturális alapkérdések egyike.

A hagyományos kulturális tér szereplői – színházak, mozik, koncerttermek, tévéadások és persze a könyvkiadók – ugyanis mindig csak abból hattak ki, hogy az ember képes saját figyelmével gazdálkodni. A digitális platformok ezzel szemben a közvetítő algoritmusok révén kicsavarják a döntést az ember kezéből vagy legalább is megpróbálják kicsavarni. Ha pedig az algoritmus mögött álló vállalat üzleti érdeke tartósan egybeesik azzal, hogy minél tovább tartsa fogva a figyelmet, akkor a kultúra szempontjából már valódi konfliktusról, sőt tragédiáról beszélhetünk.

A Meta elleni történelmi per ezért akár a digitális korszak egyik nagy kulturális fordulópontja is lehet. Ha a bíróságok végül kimondják, hogy a platformok tervezésének vannak olyan határai, amelyeket a profitérdek sem léphet át, akkor nem csupán egy technológiai vállalat működése változhat meg. Megváltozhat az a feltevés is, hogy az emberi figyelem korlátlanul kitermelhető nyersanyag.

Hiszen nem az. A most perbe vont platformok ugyanis nemcsak az ember szabadságát sértik (függőség-szerű hatásaikkal), de a kultúrát is támadják. A figyelem ugyanis véges. És amit az egyik médium megszerez, azt a másiktól veszi el.

A per tétje így nem az, hogy visszaél-e technikai lehetőségeivel a Meta, hanem az, hogy meg tudjuk-e őrizni a jogot ahhoz, hogy ne az algoritmus döntse el, mire figyelünk. Mert ha ezt a jogot elveszítjük, akkor nemcsak néhány órával lesz kevesebb időnk, hanem lassan azt a képességünket is elveszíthetjük, amelynek segítségével egyáltalán eldöntjük, mi érdemli meg a figyelmünket.