Az 1975-ös irodalmi Nobel-díj dokumentumai – a Svéd Akadémia szigorú szabályzata szerint fél évszázadra elzárva a kíváncsi tekintetek elől – 2026 januárjában kutathatóvá váltak. A megnyíló iratokból pedig világosan kirajzolódik: a magyar irodalom akkoriban is ott volt a világirodalmi élmezőny közelében. A jelöltek listáján Juhász Ferenc, Weöres Sándor és Illyés Gyula neve egyaránt szerepelt, ám a döntés végül egy „biztonságos”, nemzetközileg megkérdőjelezhetetlen alkotóra esett: az olasz költészet nagy alakjára, Eugenio Montaléra.

A Nobel-díj bizottság zárt ajtók mögött zajló munkája ritkán látható, éppen ezért bír különös jelentőséggel, amikor egy-egy év aktái hozzáférhetővé válnak. Az 1975-ös esztendő iratai ráadásul nem pusztán irodalomtörténeti érdekességek, de egy válságos pillanat lenyomatai. A Svéd Akadémiának ekkor bizonyítania kellett, hogy egy évvel korábban megingott tekintélye ellenére továbbra is képes betölteni azt a szerepet, amelyet a világirodalom legfőbb bírájaként magára vállalt.

A Nobel-díj nimbusza 1974-ben roppant meg. A Sweden Herald beszámolói szerint az Eyvind Johnsonnak és Harry Martinsonnak odaítélt irodalmi Nobel-díj nemzetközi felháborodást váltott ki, mivel mindketten a Svéd Akadémia tagjai voltak. A döntést sokan belterjesnek, önfelmentőnek tartották, és a testület hitelessége látványosan megingott. A botrány árnyékában az 1975-ös díj már nem pusztán egy irodalmi elismerés volt: presztízsmentő gesztus is. Olyan alkotót kellett találni, akinek nagysága vitathatatlan, személye politikailag semleges, és aki alkalmas arra, hogy visszaállítsa a díj rangját. Ebben a keretben érdemes értelmezni a történteket. 

A most megnyílt jegyzőkönyvek egyik legizgalmasabb fejezete a magyar irodalom szereplését dokumentálja. Az 1975-ben felterjesztett 114 jelölt között ott találjuk a 20. századi magyar líra és próza három meghatározó alakját: Juhász Ferencet, Weöres Sándort és Illyés Gyulát. Ez nem puszta formaság volt, hanem annak jele, hogy a magyar irodalom ekkoriban valóban a nemzetközi irodalmi élet élvonalába tartozott.

A végső áttörést azonban – ahogyan oly sokszor – a nyelvi elszigeteltség és a fordítások körüli viták akadályozták. A magyar nyelv nehéz átjárhatósága, valamint a megfelelő idegen nyelvű közvetítések hiánya gyakran bizonyult döntő tényezőnek. Bár 1975-ben egyik magyar jelölt sem jutott el a díjig, az akták tanúsága szerint irodalmunk világirodalmi rangját a Svéd Akadémia sem vonta kétségbe.

A döntés pillanatában a rangidős akadémikus, Henry Olsson lépett elő kulcsfigurává. Saját hasonlatával élve „sövényvágóval a kezében” tett rendet a jelöltek között, és Eugenio Montalét emelte a lista élére. Érvelése szerint Montale minden szempontból ideális választás volt: költészete megkérdőjelezhetetlen klasszikus értéket képviselt, személye politikailag semleges maradt, életműve pedig nem hordozott kockázatot egy amúgy is megtépázott intézmény számára.

Az 1975-ös Nobel-díj így a „biztonsági játék” éveként vonult be az irodalomtörténetbe. Ám ami akkor még csak remény volt, később beteljesedett. A magyar irodalom végül eljutott a csúcsra: Kertész Imre 2002-ben, majd 2025-ben Krasznahorkai László is elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az 1975-ben jelölt nemzedék még az előszobában várakozott – de az ajtó, amely előtt álltak, végül kinyílt.