Bánfai Zsolt negyedik verskötete, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában napvilágot látott Légy a porondon hiteles bizonyítéka annak, hogy a belső egyensúly megteremtéséhez és megőrzéséhez a költészet kiváló spirituális eszköz. Segítségével sajátos módon tudunk áthaladni az emberi létezés élményein. Amikor az olvasó töprengeni kezd azon, hogy mi inspirálta a szerzőt erre a szokatlan címválasztásra, eszébe juthat egy Oscar-díjas magyar animáció, A légy, ahol a rovarnak egy idegen terepen kell menekülnie, mindaddig, míg utol nem éri a végzet. Valójában az ember is úgy kerül a porondra, hogy egy számára idegen helyet kell belaknia, számtalan veszély leselkedik rá, így sorstörténete az üldözők és az üldözött több felvonásos játéka. A rovarkergetés analógiát mutat az ember csapdahelyzeteivel, s a stációkon átjutva tisztában vagyunk azzal, hogy mindannyiunk élete már az első pillanattól kezdve a halál felé tart.

Versanyagát a szerző nem szokványos módon szerkeszti meg, nem véletlen, hogy a gyűjtemény alcíme Versek rendhagyó köntösben, s az olvasást a szerkesztői elgondolásnak megfelelően a Légy monológjával kezdhetjük. Úgy vélem, hogy a hat ciklus és a lezárás indirekt módon az emberi létminőség perspektíváira utal. (Zümmögni először a kikötőben hallották, A fény aláfutott szárnyaira, Szellemidézés…, Térszakadás, Menyegző a padláson, A cirkusz feloszlatása)

Halmai Tamás olvasatában a kötet félálomi tárgyiasság és látomásos hermetizmus sajátos elegye, víziószerű gondolati líra, amely a költő világát éppúgy tükrözi, mint az élettérben megtapasztalható társadalmi valóságot és társas viszonyokat. A fantázia határtalan szabadsága vonul végig ebben a versbeszédben, ahol a szavak varázshatalommá válnak.  Vajon a saját univerzumában hogyan működnek a maga által alkotott törvények? Mennyire zavaró a megvilágosodás? „... kérlek, kapcsold le a villanyt, / így nem ismerem fel magam olyan gyorsan - /… ilyenkor a képek kijátszanak és küzdök...”

Bánfai Zsolt a világértelmezés és az önanalízis sajátos poétikáját műveli, elméjében különleges élmények tömörülnek; emlékek újraélesztési kísérletei elképzelt változásokkal, ahol mindig előtérbe kerül az ember tökéletlensége. „…Torzók vagyunk törmelék közt. / Házon a túlexponált ablakok, és legtöbbször az ébredés minden álomfoszlányt felseper.”

Arisztotelész elgondolása szerint a mentális képalkotás képessége a fantázia, ahol a „lelki szemek” képesek újra kombinálni a víziókat, a spontán és a produktív alkotó képzelet együttműködése teremti meg a versmondanivalót. Találunk a mindennapi logikának ellentmondó képtelen helyzeteket is, amelyek távol állnak a valós tapasztalatok rendjétől. Ha feltesszük a kérdést, hogy vajon a vershorizontot jellemzi-e egzisztenciális kilátástalanság, elegendő az Arctalan című vers néhány sorát idézni „…. amit leírok, meghatároz, / pedig én határozottan / nem vagyok azonos magammal … így nem vagyok beilleszthető / a jelenbe – arcom sem illik rám.”  Talán egy aforisztikus gondolattal is lehetne jellemezni az ember életmenetét; Már nem az vagyok, aki voltam, de még nem vagyok az, aki lehetnék.

Látnoki képesség, megálmodott élmények, „polifon kábulat” vezérli a költőt, amikor feltárja a mikro- és makrokozmosz közötti összefüggéseket, érezzük a varázslás, az asztrológia, a természetfölötti erők jelenlétét, szemléljük a csodát, ami már nem is tűnik annyira rejtélyesnek, be tudjuk fogadni „…fémgőzökben párolódnak / az álmok mint a kövek – közéjük ékelődve hallgatok…”

A mozgás, a továbblépés lehetősége, az alkalmankénti döntésképtelenség, az elfelejtett gyökerek, mint a bizonytalanság okozói vannak jelen, de az életburok felszakítását követően mindenki próbálja a maga titkait megélni, úgy, ahogy Szepes Mária is megfogalmazta: tudatos dimenziómágiával megismerésünk ellenőrzése alá helyezzük létünk teremtő energiáit.

Ebben az elvarázsolt szövegvilágban az elmúlás gondolata is számtalanszor megjelenik Bánfai Zsolt soraiban, de csak nagyon keveseknél jelenik meg, olyan egyedi módon, mint ezekben az opusokban. Tehetünk bármit az életben a végpontok között, az utolsó felvonás végén szárnyra készülődik tollain – és felfeslik a halál.

Bánfai Zsolt vershangja a valóságot varázslatos szimbolikus elemekkel ötvözi, célja a világ megszokott határainak átlépése, az érzelmek, a tudatalatti felerősítése, hiszen a jelenségek hálójában a teremtmények valóságra ébredve összezsugorodnak „… az idő illúziójában megrekedt / szellemek dagály után eldobálják ruháikat, és új / testet keresnek maguknak.”

Az erőteljes vizualitás az abszurd, mégis nagyon életszerű képi világ megjelenítésével hatással van az olvasó tudatállapotára, megváltoztatja valóságészlelését úgy, ahogy a szerző kimondja „A várakozást is tanulni kell…. Nem a világ szűkült / tudatomig, képzeletem kezd megtapadni / egy új frekvencián.” Bánfai Zsolt minden versében az átértékelt élet generálja a továbbgondolt lehetőségeket. A mágikus realizmus olyan költői világot teremt, amelyben átalakulnak a hétköznapi tárgyak, a dolgok új értelmet nyernek más dimenziókba lépve.

Ebben a légy útját követő elmélkedésben a szerzőt számtalan sorsprobléma is foglalkoztatja, mint például a szabad akarat, a szolgálat szépsége és árnyoldala, jó és rossz együttélése, a kézzel fogható szépség eltűnése, az emlékek jelenléte, a bűnösség állapota.

A szerző írás közben folyamatosan kommentálja a légy viselkedését, aki ismét beleivott Petri csészéjébe, (ami az emberre vonatkoztatva a rontást hozta), s a Szabadulás hat opusában folyamatosan kitekint abból az imaginárius birodalomból, ahol az ember önmaga ellensége, tudja, nem lehet mindent megúszni öniróniával, nem lehet önmagunktól szabadulni, s már maga sem tudja, „mi legyen, csak maradni akar, / maradni, / mint folt a falon, amit már megszoktunk, és  talán egyszer megtapasztalhatja, hogy a szabadság az, amikor / nem kell kommentálnod semmit… amikor nem írsz alá, / nem mész el, / nem vagy „ellenzéki”, / „megalkuvó”

A lelkiismeret nagy mértékben meghatározza létlényegünket, meg kell tanulnunk, ne érezzünk bűntudatot azért, mert nem állunk valakinek a rendelkezésére; „csak ne lenne ez a hülye érzés, / hogy valaki még mindig számít rám… és én nem megyek oda”.

Bánfai Zsolt szövegeit fragmentált, olykor nehezebben körülírható személyes élmények uralják. Sokszor álom és költészet között nincs igazán különbség, amikor a belső hang felerősödik, fényt kér és megpróbálja megszerezni a lélek uralmát, így lesz nyilvánvaló a lírai „én” és a valós „én” megosztottsága. Az Elhagyottak balladájának záró sora is erre utal. „És akik itt éltek – most bennem beszélnek.”

A versek olyan szelfrétegeket tárnak fel, amelyek korábban értelmezhetetlenek voltak. Talán jobban megértjük az üzenetek lényegét, ha a freudi értelemben meghatározható költői fantáziaműködésre gondolunk. Mindenesetre a poétikai stratégiákat a szubjektum nyelvi természetű, önteremtő kommunikációjaként kell értelmezni.

A légy utolsó szavait megelőzi még néhány varázslatos megállapítás, amely az elmúlást idézve megerősíti bennünk, hogy az ember puszta moralitásból nem tud jó lenni, a megigazulást Isten kegyelmétől várja, s ha legördül a függöny, a lélek elindul hazáját keresve a fény felé, tudatában van annak, hogy A kegyelmet gyakorolni kell, a méltóság: / veleszületett. Végül a tudatos és a tudatalatti közötti disszonanciára visszavezethető pszichés konfliktusok oldódnak, s befogad a szeretetközeg.

Bánfai Zsolt vershangja kiemelt helyet érdemel a kortárs költők palettáján, miközben a hétköznapok stációit járja, egy pusztulóban lévő létfilozófia alapjait próbálja összerakni az élet nagy játszóterén. Fodor Miklós egy megállapításához kapcsolódva meggyőződéssel hangoztathatjuk: a médiumnak tekinthető szerzők – műveik által – valami fontosat akarnak üzenni azzal kapcsolatban … hogyan küzdjünk lehúzó külső-belső hatásokkal, milyen életfelfogásunk legyen.

Bánfai Zsolt: Légy a porondon – Versek rendhagyó köntösben. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026