Wehner Tibor ismert művészettörténész, de irodalmi munkássága is számottevő; abszurd, monologizáló kisprózái a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelentek meg nemrég Végső dráma címmel. Az igen sokoldalú alkotó, aki a Magyar Kulturális Örökség Minisztériumának művészeti osztályvezetőjeként is tevékenykedett, 2007-től egészen az utolsó lapszámig a Napút folyóirat egyik konzulenseként dolgozott.

A Végső dráma alcíme – Előadhatatlan színjátékok és zavaros szövegek – egyértelműen utal a társadalomban és a történelemben élő ember kiszolgáltatottságára, a hátborzongató és humoros helyzetek egyidejű bemutatásával a hatalom és az egyén viszonyára. Már a címben áthúzott g betű is valami egészen különleges megközelítési módot sejtet, s mindezt még csak fokozza a borítót díszítő Lépcső című bronzszobor képe; az alkotás Fischer György szobrászművész munkája. Nem véletlenül történet a borítókép választása, egy korábbi portréfilmből (Kilátásaink beláthatatlanok) megtudjuk, hogy Wehner Tibor a 20. századi magyar szobrászat egyik legjobb ismerője.

Színház az egész világ – jut eszünkbe olvasás közben Shakespeare ismert gondolata, férfinak és nőnek egyaránt sokféle szerepet kell eljátszania. Wehner Tibor azonnal tájékoztat bennünket, hogy szövegeiben a befogadó előadhatatlan színjátékokat nézhet meg, leírásaival feszültséget generál az élet lényegét kereső tiszta vágyódások és a megtapasztalható makrokozmosz értelmetlennek tűnő valóságának konglomerátumában. Az üresség drámai csendjét éljük meg az írói elmélkedésekben, a monológokban a részletező, minden apró változásra reagáló leírások szövevényében uralkodik a képtelenség, a dolgok rendetlenségéből és összeférhetetlenségéből származó zavar, így cseppet sem lepődünk meg, amikor így zárul A színidirektor monológja: Köszönjük, hogy jelen voltak… és puszta részvételükkel támogatják színházunk misszióját, amelyet immár a halálba vezető út mentén próbálunk beteljesíteni… ha eljönnek a holnap elmaradó előadásra is, akkor is csak ugyanezt tudom elmondani. 

Az előadhatatlan színjátékok a lét porondján vergődő emberre utalnak, mivel életterében megszűnt a logikus kommunikáció lehetősége, olyan események történnek sorozatosan, amelyekre senki nem számított, irracionális viselkedés a meghatározó, a szervezett cselekvés hiánya egyértelműen vezet a nyelvi kapcsolatteremtés csődjéhez. Az abszurd helyzetek bemutatásának célja annyi, hogy a megszokott gondolkodási sémák felforgatásával a befogadó szembesüljön a létezés fonákságaival. Albert Camus Sziszüphosz mítosza lehet üzenetében meghatározó, mégis arra törekszünk, hogy értelmessé tegyük a céltalan létezést, joggal tételezzük fel, hogy a hiábavaló munka ellenére maga a küzdelem boldoggá teheti az embert.

Az AKÁR (a színészélet nehézségei) szövegében megjelenik a teátrista, aki valójában hétköznapi alak, de sokszor rosszul játssza a szerepét, nagy formátumúnak aligha ítélhető alakításra sem képes… A tehetetlenség láthatatlan bilincsbe zárja… már régóta a léhűtők és gazemberek túlélésre játszó látszatszínháza…

Wehner Tibor prózáiban gyakran történik valami olyasmi, amire senki nem számított, egymástól elidegenedett karakterek, idő- és térbeli zavarok, groteszk elemek teszik világossá, hogy a logikus emberi beszéd funkcióvesztése bekövetkezett. Megszűnt a harmonikus emberkép, bizarr paradoxonokkal szembesülünk. Kaposi Márton filozófus egyik munkája, A rejtőzködő egyén arca és álarcai igazán illik a szövegértelmezéshez, az elidegenedési effektusok hatására az ember belekeveredik a szerepjátékokba. Úgy véli, olyan világban él, amit nem érthet meg, így nem is találhatja meg a helyét a kaotikusnak ítélt élettér útvesztőiben. Folytonosan kíséri valami dichotómia, a megosztottság érzése miatt belekeveredik élethazugságaiba. Ezt közvetíti számunkra A valóságos szerep mondanivalója is. Ez a megkettőzött én-szituáció azért okozhat némi zavart e veszélyes dimenziók között… nem tudható, hogy az énszerep hasonul valóságos személlyé, vagy a valóságos személy, önmagából látens önmagává váló manipulációjának tanúi és áldozatai vagyunk?

A borzongató létidegenség szemléltetésének egyik autentikus példája a Drámai játékok (a csupasz előadás az előadhatatlanok-sorozatból), ahol a színpadon megjelenő, majd távozó szereplők a maguk elszigeteltségében maradva a teljes felejtés állapotába kerülnek, hiszen a felejtés a történetek omegája… De az igazi felejtésnek olyan erősnek kell lennie, hogy a végén azt sem tudhatjuk, mit felejtettünk el - zárja le a szerző az elmélkedést sajátos humorával.

Akár az Egy villanykörte becsavarásának kísérletére, akár A kalapos férfi tragédiájára gondolunk, olyan irreális lehetőségeket kínál a szerző a megoldáshoz, melyek a megvalósíthatatlanság tényét erősítik meg. A villanykörtét sikertelenül becsavarni készülő személyt, miután lemászott a létráról, lassan betemetik a lehulló létrafokok, majd bekövetkezik a teljes sötétség, míg a kalapos férfi – aki otthonában mindig álldogál, mert csak a munkahelyén tud leülni – miután kimegy a színpadról, bekövetkezik a tragédia, mint az otthonérzés hiányából bekövetkező végjáték. Bejön a színpad. „Kimegy a nézőtér.” (A függöny – tekintet halál beálltakor – fennakad.)

A Wehner Tibor monológjaiban kínált megoldások szándékos ésszerűtlensége nyilvánvaló. Történések futnak végig az agyunkban, szubjektív, egyedi állapotok leírásával szembesülünk, s minden, ami az agyban megtörténik, azt nevezzük valóságnak. Mindenesetre ezekben az opusokban dominál a rémísztő valóság, ami annyira groteszk is lehet, hogy mosolyra fakasztja az olvasót még akkor is, ha belülről szorongást érez. Elegendő, ha felidézzük a kudarc önfeledt óhajtását egy működésképtelen számítógépklaviatúrával kapcsolatban, vagy egy képtelen vállalkozási kísérletet, ahol az érdeklődő élősakk-játszmában szereplést vállalna korlátozások nélkül, majd végül a városi temetőben található sakknagymesterek parcellájában tesszük fel az ’i’-re a pontot az elmúlás és a feledés méltóságteljes színterén.

A kötet leghosszabb lélegzetű írása A tengerszint felett, a horizont alatt (regény helyett) szinte azonnal felidézi Orwell negatív utópiáját, a felépített és jól működő rendszer alkalmazottait, ahol az egyetlen cél, hogy az uniformizált, egységesen narancssárga kabátot viselő arctalan tömeg ne tudjon visszazökkenni az értelmes élet állapotába, csak sodródjon céltalanul mindaddig, amig egy magyaros díszítésű koporsóban el nem jut a végstációba, s belekeveredik az épületet körülvevő szürke hamurétegbe.

A harmadik fejezet tartalmában csak tovább erősíti a korábban elmondottakat, a létmódosító dolgokat csinálhatjuk ösztönösen és tervezetten, a történések abszurditása abból ered, hogy pesszimista megközelítésben a halál végessége az emberi törekvéseket céltalanná teheti. Az utolsó oldalakon található prózavers-szerű elmélkedések groteszk humorral telítve világítják meg az ember és a világ konfrontációját. Belátjuk, hogy semmik vagyunk az értelem akarata nélkül, a lényeget belülről vezérelt cselekvéseink határozzák meg. Wehner Tibor kitűnő prózái folyamatos gondolkodásra késztetnek, s azt sugallják, hogy csak a tudatos, az abszurdot észlelő ember képes megélni a világ egységének a hiányát. Ugyanakkor az ember totális szabadságérzete mögött húzódik a választások mögötti felelősségérzet, miközben nő a szorongás és a bizonytalanság együtthatója. Ha mindent a logika törvényei szerint ítélünk meg, az a való világról alkotott irracionális következtetésekhez vezethet.

Wehner Tibor kötetének hátalapján így ír a szerző. Itt állok hát ezen a magyarirodalom-senkiföldjén, lassan nyolcvan esztendősen, a halálra várva rendezgetem kéziratban megmaradt kézirataimat… Üres körülöttem és üres bennem is minden. Én azonban biztos vagyok abban, hogy Wehner Tibor irodalmi tevékenysége maradandó értéket teremtett számunkra. Megtanultuk tőle, hogy a képzelet az alkotás kezdete, megálmodunk mindent, amire vágyódunk, ilyen módon megteremthetünk bármit, amit akarunk, és ebben a kreatív folyamatban megtapasztaljuk, hogy az ihlető forrásból hogyan bontakozik ki a kultúraformáló erő.

Wehner Tibor: Végső dráma – Előadhatatlan színjátékok és zavaros szövegek. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026