Versek, regények, drámák — egy életmű, aminek fundamentuma az észak-alföldi Zagyvarékas vidéke, a lokális paraszti közösség mindennapi küzdelmeinek, s a ‘60-as évek tanyavilágának ábrázolása. Serfőző Simon Kossuth -és József Attila-díjas költő, író, miközben egy mikrovilágba ad betekintést, egy egész rendszer anomáliáit mutatja be erőszakos téeszesítéssel, beszolgáltatásokkal és azok következményeivel. A nyolcvanharmadik születésnapját ma ünneplő szerzővel kispesti otthonában beszélgettünk a rékasi hozományról, s egy kisfiúról, akit Matyinak hívnak.

— A prózáidból — különösen az önéletrajzi ihletésű Gyerekidőből — kiderül, hogy a szüleid már egész apró gyerekként számítottak rád a háztáji gazdaságban, feladatokat kellett ellátnod az állatok körül. Tartást adó, szorgalomra nevelő, már-már a kegyetlenségig szigorú világot ismerünk meg regénytrilógiádból. Flaubert-i párhuzammal élve, elmondhatod, hogy a tehénpásztor Matyi én vagyok? — kérdem könyvtárszobának is beillő nappalijában Serfőző Simont. 

— Három éves se voltam egészen, ki volt adva a feladat nekem is. A kacsák, a tyúkok rám voltak bízva, később a tehenek is — eleveníti fel kisgyermekkorának meghatározó eseményeit, a ’40-es évek közepének idejét. — Korán kellett kelnem, mert mindennapi feladatom volt, hogy a kanálisárkokban, a vasút melletti dűlőkön őrizzem a teheneket. Szigorú napirend volt, reggel hat órától kilenc-tízig legeltettem, aztán délután még egyszer kihajtottam őket, besötétedésig. 

—  És bizony ki kellett hajtanod akkor is, amikor megsérültél. Amikor a Gyerekidő Matyija alig bírt lábra állni. 

— Így volt, megszúrta valami a lábujjamat, kigyűlt, feldagadt, fájt, s én kértem a szüleimet, ma ‘hagy ne kelljen legeltetnem. Erre azt a választ kaptam, hogy te is eszel minden nap. Anyám bekötötte a lábamat, s ezzel le is volt zárva a téma. Egész iskolás koromig kellett tehénpásztorkodnom, akkor szabadultam fel, amikor elkezdtem az első osztályt Szolnokon, ahol bejáró diák lettem. Apám és anyám egyetértésben mondták, hogy >> hát minek van a portán a gyerek, ha nem azért, hogy segítsen. Játszani tán? Nem azért vagyunk a világon, hogy játszunk, hanem hogy dolgozzunk, mert megélni csak így tudunk.<< Én ebben a szellemben nőttem fel és egész életemre meghatározó élményeket szereztem itt a tanyasi életformáról, az emberi tartásról, a küzdésről, a szorgalomról. Később, amikor nagyobbacska lettem, saját szememmel láttam az itt élő falusi emberek, köztük a szüleim hányattatásait; az erőszakos téeszesítéseket, a beszolgáltatásokat, a paraszti réteg tönkretételét. Ezt akartam én elmesélni az írásaim által, a lehető leghitelesebben — magyarázza átéléssel. 

— „Az ő sorsuk az én személyes ügyem lett” — így fogalmaztál első prózai munkádban, abban a riportkötetedben, amelyben tárgyszerűen megragadva, szociografikus hűséggel ábrázolod a világot, ahonnan jöttél. Tényszerű írások a mezőgazdaság kollektivizálásának folyamatáról, melyek a parasztság lelki folyamataiba is bevilágítanak. Neked milyen személyes élményeid voltak erről az időszakról? 

— Akkoriban egyfolytában azt beszélték, hogy traktorokat eresztenek a tanyának, mert be akarnak szántani mindent. Mai napig nem felejtem el, anyám a hír hallatán az udvaron fogadkozott: úgy nyúljon bárki a mi keservesen megépített házunkhoz, hogy vasvillával szúrja keresztül, élve nem megy ki a portáról. El lehet képzelni, mit élhetett át szegény anyám, hisz apámmal inuk szakadtáig megdolgoztak azért a kis földért, amink volt. Amikor összeházasodtak, járták az országot, — Budapestet, Diósgyőrt, Szerencset — és a kőművesek mellett segédkeztek különböző építkezéseken. Hogy ne kelljen szállásra pénzt kidobni, gyakran az üres cementes zsákokon éjszakáztak. Az abból keresett pénzükön vették a földet Zagyvarékas határában. A kanálison túli határrészen húzódó egy holdnyi földünket ekkoriban tagosította be a faluban elsőként megalakuló TSZCS. Máig előttem van az a kép is, amikor megküldték erről az értesítést.  Anyám leroskadt az egyik fa tövébe, öklével verte a földet, ott átkozódott: „hogy mind a két kezük száradjon le azoknak, akik ezt tették velünk”. 

— A ‘60-as évek tanyavilágának ábrázolása nemcsak prózai írásaidban, de drámáidban, sőt lírai munkáidban is jelen van. Voltaképpen az életműved ennek a közösségnek a szolgálata. 

— Korán elvágyódtam én innen, a tanyáról. Ez az elvágyódás pedig a vonatok miatt volt, amik itt mentek el a tanya mellett. Igen erősen vágytam rá, hogy én is menjek valahová, úgy, mint ők, akiket a vonatablak mögött láttam. Voltak aztán racionális érvek is. A szüleim azt mondták, ami itt várna rám a tanyán, az nem élet. Anyám megkeresett egy ismerősét, hogy segítsen már nekem is bekerülni segédmunkásnak abba az újpesti gyárba, ahol akkor már többen is dolgoztak falumbéli fiatalemberek. Így kerültem a fővárosba, majd a katonaság után Miskolcra, ahol irodalmi életem igazán elindult. Aztán Eger, s pár éve újra Budapest. 

— És tegyük hozzá, hogy eközben végig Zagyvarékas. Elválaszthatatlanul mély a kötődésed ehhez a kis jászsági faluhoz, úgy tudom, nemigen telik el úgy hónap, hogy ne mennél haza. Írásaidban is jól megragadható az a kettős horizont, ahogyan rátekintesz szülőfaludra: kitörni innen, mégis örökké visszavágyni, értékeit hűen bemutatni.

— Most is épp oda készülök. Holnap hajnalban irány a pályaudvar.

— Úgy tűnik, ebben az életútban a vonat igencsak meghatározó szerephez jut.