Amióta a posztmodern popkultúra elborította a világot, újra és újra fölmerül, mit kezdjünk a magaskultúrával, sőt az is kérdéssé tud válni, létezik-e egyáltalán magaskutúra vagy csak néhány elefántcsonttoronyba zárkózott kulturarisztokrata próbálja elhitetni velünk, hogy érték, amit ú csinál, s giccs, ami tetszik az alant járóknak. A vita a közelmúltban az Öt.hu felületén öltött új formát, de a polémia ez alkalommal nemcsak a magaskultúra fogalmáról, de a kultúra, s különösen az irodalom természetéről, az irodalmi szöveg jelentőségéről szólt. Makai Máté Nincs olyan, hogy magaskultúra című cikkében kritizálta a kulturális elitizmust, míg Dr. Ratius A roncstársadalom hangja – válasz Makai Máténak az irodalom ügyében című írásában vette védelmébe a magaskultúra jelentőségét.

 „Nincs olyan, hogy magaskultúra”

Makai Máté cikke Kukorelly Endre és Nyáry Krisztián beszélgetésére reagált, amely az Öt YouTube-csatornáján hangzott el. Kukorelly az irodalom helyzetét arisztokratikusabb módon ítélte meg, és a magasirodalom hanyatlását említette. Makai szerint ez az elitista hozzáállás lenéző, és nem veszi figyelembe a kultúra változó természetét. Úgy véli, hogy nincs külön magasirodalom, csak jó és rossz irodalom létezik. Kritizálja azt a gyakorlatot, amikor bizonyos műveket már azelőtt „magas” jelzővel illetnek, mielőtt azok bizonyították volna értéküket a közönség előtt. Egy helyen például így fogalmaz: „Csak irodalom van, jó és rossz. Hogy aztán ezeket a kritériumokat milyen módon írjuk le, az már az irodalmárok feladata. De nem az olvasóké. Ezt a munkát – annak meghatározását, hogy valami miért lehet jó vagy rossz – azonban csak a szakma egy része végzi el, és a nagy többség a Kukorelly Endre által is képviselt arisztokratikus elitizmusban éli meg műveltségét, és az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt. De hát hogyan is lehetne másképp, mikor az intézményesült kultúra résztvevőinek egyetlen megmérettetési lehetősége a műveltségük fitogtatása és a másik olvasottságának folyamatos számonkérése. Elfelejtik azonban, hogy mindig jöhet egy ember, aki olvasott valamit, amit ők nem, ahogy azt is, hogy az ízlés és a nyelv folyamatosan változik. Aligha lehetne például a mai – magukat szépíróknak tartó – szerzők műveit mondjuk Mikszáthéhoz vagy Móriczéhoz mérni. Ha megtennénk, nem okozna gondot a mai elitírók teljesítményét az elődökéhez képest hanyatlásnak nevezni.”

 „A roncstársadalom hangja”

Dr. Ratius válaszában élesen bírálta Makai álláspontját, amelyet a kultúra tagadásának és a „roncstársadalom” hangjának nevezett. Szerinte Makai cikke az irodalom és a kultúra értékeinek relativizálását képviseli, és veszélyezteti a magasműveltség megőrzését. Dr. Ratius hangsúlyozza, hogy az irodalom és a kultúra nem csupán szubjektív élmények, hanem objektív értékek hordozói is, amelyek megőrzése és továbbadása fontos feladat. Kritizálja Makai azon kijelentését, miszerint „magasirodalom ugyanis nincs”, és rámutat arra, hogy az ilyen állítások aláássák a kultúra és az irodalom hagyományos értékeit. Érvelésében ilyen bekezdéseket olvashatunk: „Minden kritikus, művészettörténész, esztétika-filozófus vagy egyszerű, de edukált műélvező egyetérthet abban, hogy a művészi kifejezés társadalmi és történelmi értelemben egyaránt az összetett, bonyolult emberi létformák ábrázolása felé törekszik. A magasművészet nem azért magas, mert az irodalmárok „az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt”, ahogy Makai Máté gondolja, hanem azért, mert egysíkú problémafelvetés helyett komplex emberi tartalmakat mutat be. Ha történetet mesél, azt azért meséli el, hogy az ember sokféle érzékenységét, szerteágazó dinamikáit, nembéli minőségét megmutassa. A primitív művészet pedig… hát… primitív emberekről primitív embereknek szól. (Kultúrtörténeti, társadalmi és antropológiai értelemben egyaránt.) Ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ízlésbeli relativizmus a kultúra felhígulásához vezet. (Miképpen azt láthatjuk Makai Máté példatárában.)”

Vitákban érlelődve

Miközben mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy az irodalmárokra, kritikusokra, esztétákra úgy tekintsünk, mint valami bosszantó felsőbbrendűségben lubickoló kaszt szűk csoportjára, a szövegek alapos elolvasása után valahol mégis igazat adhatunk Dr. Ratiusnak. A szöveg – vagy tágabb értelemben a művészi alkotás konkrét megvalósulása – minden esetben hordoz olyan tartalmakat, amelyek elhelyezik az adott művet a maga kulturális környezetében. Ha ennek a környezetnek a csúcsára illeszti, akkor – akárhogyan is vélekedjünk amúgy a magaskultúra fogalmáról –, a mű a kulturális teljesítmények közül kiemelkedve beszél arról az értékvilágról, amelyet az emberi minőséghez kötünk. Ebben az értelemben nehéz tagadni a magaskultúra létezését, szerepét és jelentőségét. Mindazonáltal a két sarkalatos álláspont megjelenése izgalmasan elgondolkodtató kérdésként teszi elénk újra a popkultúra és magaskultúra viszonyát. Mindannyiónknak alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk a különböző nézőpontok lehetőségén vagy éppen azon, hogy az ilyen viták mennyiben gazdagítják kulturális közéletünket.