Megkerülhetetlenné vált az a kultúrharcos nekiveselkedés, ami az elmúlt hónapokban elborította a hazai közéletet. Szakács Árpád gondolatfolyama, a Magyar Időkben megjelenő Mégis kinek a kulturális diktatúrája címmel futó józan, tényfeltáró cikksorozata igazi viharrá dagadt, s ma már ez az égiháború, sistergős, mennyköves, kénköves fergeteggé tornyosult, földtől s a valóságtól elrugaszkodott, merész fantazmagóriákká kerekedett. 
Lássuk csak!

Kép forrása

Szélesedő vita
Mint arról lapunk is hírt adott a Mediaworks megyei napilapjainak országos tartalmáért felelős főszerkesztője, Szakács Árpád a Magyar Idők című lapban nagyívű elemzést adott, illetve ad közre, amelyben területről területre haladva mutatta, azaz mutatja be a pártos elkötelezettségek megjelenését a kulturális életben. 
A sorozat rövid idő alatt a polgári-konzervatív oldalon széles közbeszéd tárgya lett, nemcsak publicisták, szerkesztők szóltak hozzá a vitához, de például Phrőle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója vagy Orbán János Dénes az Előretolt Helyőrség íróakadémia vezetője is véleményt mondott, sőt – bizonyos források szerint – maga a kultúrpolitika is hozzászolt az ügyhöz, amikor – állítólag Szakács cikkének nyomán – leváltotta a Balassi Intézet vezetőjét. 

Kép forrása

Világos keretek
Most azonban olyan irányt vett a diskurzus, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Szakács Árpád sorozata, illetve az arra reagáló, azt folytató, kiegészítő, vagy éppen vitató írtások (és döntések) egy pontosan kijelölhető mederben folynak. Azt a kérdést járják körül, hogy vajon a kulturális kormányzat által fenntartott, működtetett, üzemeltett intézményekben milyen módon kell tükröződnie a magyar szellemi élet sokszínűségének. A megfogalmazások olykor igen erősek, igen karcosak, s mint a Balassi Intézet élén bekövetkezett vezetőváltás mutatja, olykor súlyos következményekkel is járnak, de a vita végső soron a jelen kulturális sokféleségét elismerve, a valóságot, a tényeket, az alkotói elköteleződéseket tudomásul véve, a huszonegyedik század esztétikai, irodalmi, kulturális értékvilágának keretrendszerében folyik.
Ehhez képest jelent új hangot Békés Márton minap fölbukkant ötlete.

Kép forrása

Új Magyarország, új mérce 
Békés Márton közismert és közkedvelt jobboldali publicista, történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója néhány nappal ezelőtt a Klubrádiónak adott interjújában radikális szellemi fordulatot követelt. Nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak, a sztenderdeket a plebejusabb értékek alapján kell kijelölni, amelyek összhangban vannak a Fidesz-szavazó VIII. kerületiek világával is – így foglalja össze a klubradio.hu Békés Márton gondolatait. A publicista úgy fogalmazott: „Új konzervatív, kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Az első lépés, hogy a vállaltan populista, jobboldali, nemzeti közeg dekolonizálja saját gondolkodását, szabaduljon meg azoktól a sablontól, hogy például az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelni, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír.”
Szavai mögött az a ki nem mondott gondolat lappang, hogy a populista szellem „dekolonializációja” után, az új, konzervatív irodalmi kánon megalkotásával párhuzamosan majd nyilvánosság elé lépnek az eddig rejtőzködő szerzők, megjelennek az eddig fiókok mélyén lapuló kéziratok, népi-nemzeti, keresztény-konzervatív, új-jobboldali remekművekkel állnak elő a kiadók.
Enyhén szólva is naivitásnak tűnik Békés Márton nekibuzdulása.

Kép forrása

A várva várt fellendülés
Van egy kiváló barátom, aki a rendszerváltás idején valami főagronómus volt egy jelentősebb termelőszövetkezetben. Mint afféle mezőgazdász, természetesen a Magyar Demokrata Fórumot erősítette, sőt szervezte, naná, hogy Lakitelekre is elment. Hazafelé aztán az autóban – úgy mesélte – arról ábrándozott barátaival, micsoda fellendülés lesz itt, ha egyszer kinyílik ez a kukta: előkerülnek a fiókokból a ki nem adott remekművek, felbukkannak az elnyomott zsenik, felszabadulnak az elfojtott alkotóerők, utat talál magának a fékentartott vállalkozó szellem… 
De, mondta szomorúan, a rendszerváltás lezajlott, s én csak vártam, vártam a nagy fellendülést, míg egy szép napon rá kellett jönnöm, hogy ugyanazok az egyszerű, derék parasztok hordják körülöttem a ganét, mint a rendszerváltás előtt…