A kortárs francia irodalom és színház egyik legkülönösebb, legkövetkezetesebb alakja, Valère Novarina (1947–2026) halálával olyan alkotót veszített el az európai kultúra, aki egész életművében a nyelv és az ember végső határait kutatta. Íróként, drámaíróként, gondolkodóként és képzőművészként egyszerre volt jelen, művei nem illeszkedtek sem a hagyományos dráma, sem a próza megszokott kategóriáiba. Novarina számára a nyelv nem közvetítő eszköz volt, hanem élő anyag, amely lélegzik, botladozik, elhasználódik és újjászületik az emberi testen keresztül.

Novarina könyvei és darabjai – köztük Le Drame de la vie (Az élet drámája), Le Discours aux animaux (Beszéd az állatokhoz), La Chair de l’homme (Az ember húsa) vagy Devant la parole (A beszéd előtt) – radikálisan újradefiniálták a színházi szöveg fogalmát. Nála a cselekmény gyakran háttérbe szorul, a szereplők identitása szétcsúszik, a nyelv pedig önálló performatív erővé válik. Szövegei egyszerre teológiai mélységűek, groteszkek, humorosak és kegyetlenek; a bibliai hagyomány, a francia klasszikus dráma és az avantgárd nyelvrombolás sajátos elegyét hozzák létre.

Írásaiban az ember nem ura a nyelvnek, hanem elszenvedője és hordozója: a beszéd áthalad rajta, kiforgatja, megszólítja és elnémítja. Ez a szemlélet tette őt a 20–21. század fordulójának egyik legfontosabb nyelvfilozófiai drámaírójává.

Művei Magyarországon hatnak, elsősorban a kísérletező, gondolkodó színház közegében. Darabjai több alkalommal megjelentek magyar színpadokon és színházi műhelyekben, gyakran nem hagyományos előadásként, hanem performatív, felolvasó- vagy stúdiószínházi formában. A magyar rendezők és színészek számára Novarina szövegei különleges kihívást jelentettek: olyan színészi jelenlétet követeltek, amelyben a beszéd fizikai cselekvéssé válik. Egyes művei fesztiválokon, kortárs színházi bemutatók részeként kerültek a hazai közönség elé, és a francia nyelvhez szorosan kötődő, mégis univerzális gondolkodásmód miatt gyakran váltak szakmai viták és elemzések tárgyává. 

Valère Novarina nem volt könnyű szerző és nem is akart az lenni. Művei ellenálltak a gyors befogadásnak, a „megértés” hagyományos igényének. Életműve arra tanított, hogy a színház nem pusztán történetmesélés, hanem antropológiai kísérlet: az emberi hang, test és gondolkodás végső próbája.