Állatok, könyvek, lázadók

MEGJELENT: 2014. augusztus 5. | SZERZŐ: Müllner Nándor

Végre felkészülünk a jövőre! Nem tudom, ki volt az, aki az Állatkert vagy a főváros vezetői közül megnézte a Majmok bolygója című filmet, de le a kalappal. Megelőzzük az állatok lázadását… A Fővárosi Állat- és Növénykertből ugyanis szemmel láthatólag még akkor sem menekülnének el az állatok, ha tudnának. És nem is tűnnek úgy, mintha nagyon bosszút akarnának állni az gondozóikon, akiket oly nagylelkű jóváhagyással a tekintetükben várnak, mint mi újabban a nagy bevásárlóközpont házhoz szállító autóját. És ők is csak árnyalatnyi sajnálattal a szemükben néznek az őket etetőkre… Igen, most már talán nem árulok el nagy titkot, bevallom, az előző héten az Állatkertben volt szerencsém tölteni egy – kivételesen – teljesen esőmentes napot.

Elpusztult jegesmedvék

Több mint egy évtizeddel ezelőtt, kisgyerekként voltam utoljára ezen a helyen, ami akkor óriásinak és átláthatatlannak tűnt. És ez az érzés mit sem változott, mert, habár én majdnem kétszer akkora lettem, mint akkor voltam, az Állatkert is arányosan növekedett (velem együtt?), és mára sikerült magába olvasztani az egykori Vidámparkot, így biztosítva sokkal jobb életkörülményeket az ott élő állatoknak és növényeknek.
Csodálatos nap volt. De milyen lehetett volna, ha az Állatkert - minden figyelmeztetés nélkül - nem nőtt volna túl az egynapos program keretein? Túl sok a látnivaló túl nagy helyen, túl távol egymástól, ámbár tematikusan elrendezve, ezzel is azt biztosítva, hogy mindenhová el kelljen mennie az embernek, kedvenc állatai után kutatva. És ahelyett, hogy békésen leülnénk, és kedvesünk kezét megfogva rácsodálkoznánk arra, hogy a fókák, kuszkuszok, medvék és denevérek békésen játszanának egymással, inkább rohanunk, hogy mindenre külön-külön szentelhessünk egy kis időt. És telítődtek az érzékszerveink az állatokkal: ahogy először még nevet az ember a legkisebb teknősön és félve tekint a vízisiklóra is, mire eljutunk a királypitonhoz, már csak egy megfáradt sóhajjal nyugtázzuk, hogy „végre megtaláltuk, de még meg kell keresnünk az elpusztult jegesmedvéket”. Pedig az egész helyet átjárja egyfajta – nem tudom máshogy nevezni – spiritualitás. Ha leülünk a park egy elhagyatottabb helyén, akkor láthatjuk igazán azt az erőfeszítést, ahogyan az itt dolgozók egy igazi „szerelmes” lelkesedésével próbálják tökéletesíteni az állatok élőhelyeit, gondoskodni róluk. És, ha nem rohanunk fel és alá elvetemült módon, akkor még az állatokat is megfigyelhetjük. Mert nemhogy olyat nem láttam, aki elolvasta volna az éppen megtekintett vadak jellemzőit és történeteit, de sokan még azt sem várták meg, hogy megmozduljanak, hiszen biztos annyi más éppen nem alvó érdekességet nem láttak még…

Elérhetetlen eszményképek
Az embereket nézve pontosan azt láttam a tekintetükben, mint az enyémben, amikor én a kötelező olvasmányok garmadáján próbálom átrágni magam. Amikor véletlenül meglátok valamit Proust hét kötetes „szerelemi” történetében, és éppen elgondolkoznék a világon, magamon… akkor inkább csak legyintek egyet, mert rájövök, hogy még három kötetet kell ezen a héten elolvasnom.  És ez csak az egyetem. A középiskolában egész nyáron szenvedhettem volna „oroszabbnál” „franciább” regények olvasásával, ha a nagy része a kötelezőknek nem került volna már több évvel a tananyagban előírtak előtt a kezem ügyébe. Ha pedig úgy kellett volna irodalmat tanulnom: szenvedni hetekig, hogy utána két óra alatt átbeszéljük a történetet… hát nem biztos, hogy kedvet kaptam volna az olvasáshoz. A kötelezőknek utat kéne nyitni bizonyos művek, stílusok felé, nem pedig kitennie az életünk egészét. Arra kéne rávezetni minket, hogy felelősségteljesen tudjunk választani könyvek közül, ismerve magunkat és ismerve az adott kort. Akkor meg miért kéne folyamatosan rohanva haladnunk, hogy egy XIX. századi – immár elérhetetlen – eszményképhez hasonlítsunk? Mert szerencsére az emberi kultúra immár olyan változatos és sokszínű, hogy soha nem fogunk tudni egyetemes tudással rendelkezni, akár csak egy részterületéről sem.

Láthatatlan madagaszkári makik

Merjünk hát lázadni, és vegyünk a kezünkbe egy „jó ponyvát”! Lehetőleg egy olyat, ami állatokkal foglalkozik. Esetleg egy Gerald Durrellt. Olvassunk a természet megfigyeléséről, és szenteljünk időt arra, hogy megismerjük magunkat, és hogy felébredjen a kíváncsiság bennünk: milyen állatokat is szeretnénk igazán látni? Utána menjünk el az Állatkertbe, és azokat az állatokat figyeljük és ismerjük meg. Lépjünk be a világukba! Mert érdemes leülni a lepkeházban, csodálni a pilléket, vagy csak irigyelni a szurikátákat, amiért negyed óránként tudnak ugyanannak örülni, esetleg megrémülni az alvó tigrisektől... Az olcsó jegyáraknak köszönhetően pedig évente többször is lehet, el kell jönni. Egy nap alatt úgysem tudjuk végignézni az összes állatot, akárhogyan is rohanunk. Viszont ezzel a módszerrel talán többet fogunk megtudni a szívünkhöz közel álló lényekről. Én is vissza fogok térni, és igyekszek majd nem engedni a „rohanás” kísértésének, hanem hűen az elhatározásomhoz Sir Anthony Hopkins nyomában fogok járni. És akkor majd nem fogom hagyni, hogy a láthatatlan madagaszkári makik legyőzzenek a bújócskában!

 

 

 

 



Címkefelhő
Megosztás

Egypercesek

Elázott Nagy Alma

Elázott Nagy Alma

Művében olyan kérdéseket feszeget, melyek sokszor kinövik a sci-fi kereteit

A szamurájjá reinkarnálódott szamuráj

Hol emberként, hol más inkarnációkként újjászületve

Odakint sötétebb és rejtélyekkel teletűzdelt

Az egyszerű nyári munka bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik

Újra gágog Gőgös Gúnár Gedeon

A mű zenei feldolgozása tavaly kezdődött a Libabál című albummal

Új elnöke van a könyveseknek!

Hogy Péterfy szerencsésebb kézzel tud-e majd hozzányúlni a könyvesek ügyes-bajos dolgaihoz, mint elődje, azt ma még nehéz megítélni

Feliratkozás a hírlevélre

Email