Élmény és történelem

MEGJELENT: 2014. december 5. | SZERZŐ: Rácz András

Mióta megjelent Baj van az irodalomtörténettel című írásom, több barátom is kérte, bontsam ki alaposabban mondanivalómat. Ez persze a szolidabb megfogalmazás, a többség valami olyasmit mondott: hogy írhatsz olyan marhaságot, hogy „irodalomtörténetünk telis-tele van téves állítással, hibás megközelítéssel, historizáló elmélkedéssel, már-már délibábos múltcsinálással…”
Az így kirobbanó vitákat nem volna ildomos szó szerint leírni, de szerkesztett változatukat talán érdemes papírra, pontosabban képernyőre vetni.
Lássuk tehát, mi a baj az irodalomtörténettel!

Irodalomtörténet vagy irodalomtörténet-írás történet

Talán ott kellene kezdeni, hogy az irodalomtörténészek nem ismerik a nulla bázisú tervezést. Persze általában a történészek sem, de ami az irodalomtörténetet illeti: úgy készül, mint a menetrend, a költségvetés, vagy a középkori annales. Gyakorlatilag a meglévő anyag átirata, folytatása. Az irodalomtörténész az előző irodalomtörténethez írja hozzá a magáét, az előző irodalomtörténetet bővíti mindazzal, ami azóta megjelent az irodalomban. Igaz, néhány szerzőt, néhány művet ilyenkor kirostál, hogy néhány, a maga korában nem túlságosan elismert alkotónak helyet csináljon. És persze, hogy ne tűnjön hiábavalónak a munkája, általában valamilyen új nézőpontból állítják össze az anyagot. Komolyabb irodalomtörténeti munkák tehát akkor születnek, amikor az irodalomelméletben lezajlott valamiféle paradigmaváltás.
(Csak zárójelben emlékeztetek itt arra, hogy érdekes módon, a rendszerváltást követően nem született új irodalomtörténet, inkább elővettük a húszas, harmincas években írott összegzéseket. De persze ez a hiány nem olyan fájó, hiszen mára egy kilencvenes években írott irodalomtörténet is használhatatlan lenne… Egyébként éppen azért, amiért a többi is az: gerince, lényege, tartalma éppen olyan volna, mint bármelyik bárgyú és szellemtelen irodalomtörténeté, lapjairól túlnyomórészt ugyanazok a váteszként megmutatott alkotók mosolyognának ránk, oldalain ugyanazokat a mesterműnek kikiáltott könyvek sorakoznának. Talán aktuálisan éppen nem a marxizmus, vagy a szellemtörténet, hanem a hermeneutika, a dekonstrukció, ne adj isten, a recepcióesztétika szempontjai szerint mérlegre téve.)
E módszernek két súlyos következménye van. Egyfelől az, hogy a feljegyzésre valaha érdemesített irodalom – a ma értékítéletétől gyakorlatilag függetlenül – jelen van az irodalomtörténeti emlékezetben. Az így született irodalomtörténet tehát nem korunk valóságát – torzítatlan irodalomfogyasztási szokásait, esztétikáját, olvasáskultúráját – tükrözi, hanem egy történeti folyamatot. Az irodalomtörténet sokkal inkább beszél az irodalomtörténet-írás történetéről, mintsem az irodalom történetéről.
Roland Barthes A történelem diskurzusa című írásában megjegyzi: „a feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék". Azaz az irodalmi múlt csak az adott kulturális közegben értelmezhető, és ezért az irodalomtörténeti tény mindig csak utólag kap történelmi jelentőséget, s épp azáltal kapja ezt meg, hogy a történész felhasználja. Talán legegyszerűbb úgy fogalmazni: nem minden élmény válik történelemmé, de minden történelem az átélt élményanyagra épül.
Egy-egy szerzőnek, egy-egy műnek akkor van helye a hagyományosan készülő irodalomtörténetben, amíg a hozzá kapcsolódó élményanyag az új paradigma ellenére is eleven, ha szerző és műve az új irodalomelméleti megközelítésben is megragadható váteszként, illetve mesterműként.  Így aztán könnyedén kihullanak irodalomtörténetünkből az olyan művek, amelyek a maguk korában rendkívüli hatásúak voltak, de a későbbi koroknak már semmit nem jelentenek, illetve sokáig élnek olyanok, mint például a Bánk Bán, ez a csapnivaló és bárgyú dráma, amelynek azonban buzgó hazafisága egészen a közelmúltig lelkesítette a honfiszívet.

Élő halottak és élőhalottak
A módszer másik következménye az, hogy az irodalomtörténet által hitelesített művek, köztük természetesen a korábban készült irodalomtörténeti munkák is – mint értékesnek titulált alkotások – bekerülnek irodalomfogyasztásunkba, családi és intézményi könyvtárak polcaira, könyvesboltok kínálatába, irodalomórák anyagába, s így az irodalomtörténetírás-története jelentős hatással lesz olvasási szokásainkra. Olyasmit is elolvasunk ennek köszönhetően, amit különben nem tennénk, olyasminek az elolvasását is elvárjuk a művelt embertől, amiről – amúgy, titokban – azt gondoljuk, hogy egy nagy marhaság. És természetesen fordítva is igaz a dolog: olyan műveket nem ismerünk, mert kimaradtak a legtöbb irodalomtörténetből, amit pedig érdemes volna ismernünk.
Schiller, akinek némelyik drámája a legprimitívebb szappanoperák színvonalát is alulmúlja része az irodalomtörténetnek, míg, mondjuk, Carlyle, akiről kevesen és keveset tudnak, még lábjegyzetben sincs jelen. A maguk korában mindketten rendkívüli hatású alkotók voltak. Egyiküket azonban az elhúzódó romantika benne tartotta az irodalomtörténeti kánonban, másikukat a konzervatív szemléletet tagadó, magát haladónak tekintő történetírás kitaszította onnan.  
Annak viszont, hogy az irodalomtörténeti kánon hatással van irodalomfogyasztásunkra, van egy újabb következménye: az ugyanis, hogy a régi szerzők, köztük hangsúlyozottan említve a korábbi irodalomtörténészeket, rendszeres újraolvasásának köszönhetően az irodalomtörténet tulajdonképpen nem a múltat, hanem a jelent dolgozza fel. Nagyrészt olvasott, ma is élményt jelentő, és valljuk be, olykor igen nyomasztó élményt jelentő könyvek adják anyagát. Így az irodalomtörténet-író abban a furcsa helyzetben van, hogy az irodalmi jelen nagy szeletét múltként értelmezi, csak azért, mert sok, amúgy ma is olvasott könyv szerzője már halott.

Olvasók és történészek
Amikor ezt a témát először vázoltam föl ismerőseimnek, azt vetették szememre, hogy nem irodalomtörténetről, hanem valami történelmi olvasáskultúráról, az olvasáskultúra történetéről beszélek, pedig az az irodalomtörténet, amelyik a jelen élményanyagát is feldolgozza nem történelmi munka, hanem bő lére engedett, széles spektrumú recenziógyűjtemény.
Ez a strukturálatlan, pusztán egy lapos kronológia által összetartott élményanyag szükségszerűen tartalmaz olyan furcsaságokat, mint például középkori irodalom, miközben egy analfabéta korban, tehát olvasók nélkül való időben képtelenség irodalomról beszélni. De ugyanilyen gátlás nélkül találja meg az irodalom előzményét a népköltészetben, miközben a kortárs, vagy legalábbis a klasszikus irodalom korában létezett népköltészetről már nem beszél. Naná, hiszen az nem irodalom…  
Mindezen közben azok az olvasmányok, amelyek a családi és közösségi könyvtárak szabadpolcain fennmaradtak, tipikusan csak egy satnya részfolyamatát jelentik az irodalomtörténetnek, s más részfolyamatok feltárása és értelmezése nélkül értelmetlenek maradnak. Így a folyamatosan újraolvasott klasszikus szerzők és klasszikus műveik nem tudnak elindulni a historizálódás felé, s ezért az irodalomtörténet az élő élményanyag és a narratív történelem határán imbolyog. Az irodalomtörténet pedig – főleg módszerei miatt – keményen ellenáll a komoly történészi törekvésnek, s csupán a közvetlen élményanyag laza és ostoba szövedékét igyekszik hiteles történetnek beállítani. A történész ugyanis nem a kortársak élményanyagából merít. Az eleven olvasáskultúra repetíciója is át kell, hogy adja helyét a könyvek, múzeumok, levéltárak adatainak, vagyis a történetírásnak.
Az irodalom már nem sokáig állhat ellen annak a folyamatnak, hogy az élményből történelemmé váljon. Az az értelmezhetetlen és strukturálatlan élményanyag, amelyet még most is úgy próbálnak beállítani, mint irodalomtörténetet, azaz úgy, mint egy hiteles történelemképet, egyre több kihívással néz szembe, a technikai változásoknak, a szövegfogyasztási szokások átalakulásának köszönhetően előbb utóbb kénytelen lesz meghajolni a valódi történelmi narratíva, azaz a történelmi értelmezés előtt.


Címkefelhő
Megosztás