Valami baj van az irodalomtörténettel. Könnyen lehet, hogy a múlt nem is az, aminek látszik. Egyre erősebb a gyanúm, hogy irodalomtörténetünk telis-tele van téves állítással, hibás megközelítéssel, historizáló elmélkedéssel, már-már délibábos múltcsinálással.
Persze, hogy a kötelező és ajánlott irodalmakkal kapcsolatos, újra és újra kirobbanó vita kavart ehhez a gyanúhoz. Sokan állítják ugyanis, hogy nem azt kell tisztázni, mit olvasson a gyerek, hanem valami egészen mást. Elsősorban azt, hogy miképpen kellene manapság viszonyulnunk az irodalmi múlthoz, mit látunk belőle, mit gondolunk megtartásra érdemesnek, vagy fogyaszthatónak egyáltalán.
Ámde ezek a kérdések néhány évtizede még fel sem merültek. Azon vitatkozhattunk néhanap, hogy a kortárs irodalom vajon mikor és mitől válik klasszikussá, hogy milyen alapon válik a kanonizált irodalom részévé. Esetleg arról beszélgethettünk, hogy egy-egy klasszikusnak van-e olyan mondanivalója, ami korunkban – mondjuk, egy fiatal számára – releváns, fontos, érdekes.
De amiről most vitázunk, az valami egészen új dolog.

Furcsa megszállottak, zavaros fantazmagóriák
A kötelező és ajánlott irodalmakról folyó kortárs disputa olyan gondolatokat hív elő, amelyek korábban fel sem merültek. Például azt, hogy elavulhat-e egy klasszikus regény klasszikus szövege, hogy a nyelvi elavuláson túl – amivel már Illyés Gyula is igyekezett megbirkózni – maga a szöveg, vagy annak egyes részei mennyire váltak érvény- és érdektelenné. A tájleírásokat szokták példának hozni, hiszen, míg a XXI. századot megelőző időkben az olvasók a maguk környezetén kívül jószerivel nem ismerték a világot, s a helyszín bemutatása fontos része volt az irodalmi utazásnak, addig mára – a televízió, majd az internet jóvoltából, s nem utolsó sorban a turisztikai ipar mérhetetlen fejlődésének köszönhetően – a táj, gyakorlatilag bármilyen táj ismertté vált. Leírása unalmas, érdektelen, zavaró pufferanyag. De persze hasonló a helyzet sok egyéb részlettel, ami a klasszikus irodalomban természetes és magától értetődő.
A nagyobb probléma azonban nem ez, hiszen az olvasó hamar megtanulja, hogy lendületesen átlapozza azokat az oldalakat, amelyek kikerültek érdeklődésének fókuszából. A nagyobb probléma az, hogy értékvilágunk is gyökeresen átalakult az elmúlt pár évtizedben. A korunk hanyatlásáról értekező szomorú váteszek előszeretettel ostorozzák világunkat, értékválságról szónokolva, ám én azt hiszem, nincs igazuk. Értékorientáció nélkül nem élhet az ember. Értékeink mindig voltak és lesznek, bár tény – és ebben a cikkben csak ennek van jelentősége –, a klasszikus értékvilág helyére valami más lépett. Azok az ideák, melyeket szüleink, nagyszüleink nemes eszméknek tartottak, mára inkább nevetséges bogarassággá lettek.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy az irodalmi értékvilág az elmúlt élvszázadokban sajátos kontinuitással építkezett – ha tagadva, ha megtartva, megerősítve, átformálva –, de mindenképpen az elődök értékrendjéből szerveződött. Olyan pedig még soha nem volt, mint amit most tapasztalunk, olyan nem fordult elő az elmúlt párezer évben, hogy a múlt értékeit még csak nem is tagadja korunk, hanem egyszerűen elsétál mellette. A klasszikus irodalomban felbukkanó, számtalan értéket ezért furcsa megszállottak zavaros fantazmagóriájának látják azok, akik nem ebben a múltban nőttek fel. Az afféle eszmék, mint a vallásos buzgalom, a lánglelkű hazafiság, a szerelmes odaadás, hogy csak néhányat említsek a sok közül, egyre többeknek tűnik elmúlt, hóbortos korokból itt maradt zavaros ideák.

Töménytelen elfogyasztott szöveg
Persze mindeme változások nem önmagukban állnak. Nem is állhatnak magukban. Mellettük, mögöttük, okaik között ott sorakozik a totális életmódváltás minden ténye. Valószínűnek látszik, hogy jelenünk infótechnikai változásai, olyan nagyhorderejű átalakulást jelentenek az emberiség történetében, mint amekkorát, jó tízezer esztendővel ezelőtt, az élelemtermelésre való áttérés, a neolit forradalom hozott. Nem egyszerűen az történik ugyanis, hogy egy korábban működő technikát hatékonyabbra cserélünk, hogy a víz vagy az igásállat helyett gőzt, áramot vagy robbanómotort használunk, hanem valami egészen más. Az információ forradalma nem pusztán azt jelenti, hogy több információhoz jutunk, és azt hatékonyabban dolgozzuk föl, hanem inkább azt, hogy az információval kapcsolatos beállítottságunk is gyökeresen átalakul.
Hogy az olvasáskultúra témájától ne szaladjak messzire, elég, ha arra utalok itt: újabban hihetetlenül sokat olvasunk. Sokkal többet, mint bármikor korábban. Ám a töménytelen elfogyasztott szövegben alig-alig van helye az irodalomnak. Azok a szövegek, amelyeket fontosnak tartunk, rövidek, velősek, magas információs értékkel bírnak.  A hagyományos irodalmi szövegek többsége pedig a mai, fiatal olvasó számára egyszerűen elviselhetetlenül hosszú ahhoz, hogy érdemes legyen végigolvasni, azért a néhány információmorzsáért – s ebbe beleértem mindazt az élményt, emelkedést, katarzist, amiért általában irodalmat olvasunk –, amit benne találhat.

Az irodalom a szemünk előtt olvad semmivé
Így aztán a klasszikus irodalmi mű sem tartalmában, sem nyelvezetében, sem értékeiben, sem terjedelmében nem értelmezhető a digitális kor gyermekei számára. Talán lehet úgy fogalmazni, szétesett a hagyományos irodalmi szöveg. Az egységes mű egyre inkább filológiai, kultúrtörténeti érdekesség lesz, irodalmi értéke azonban csak részleteiben válik felfedezhetővé. Korunk olvasója számára egy hagyományos elbeszélés egységes szövegként már nem megragadható, csak egyes töredékei élvezhetőek. Ámde a szerkezet és a kontextus hiánya miatt ezek a részletek – bármilyen hosszúak is legyenek egyébként – alig mondanak többet, mint szellemes aforizmák, érdekes szentenciák, mérvadó bölcselkedések.  
A múlt káoszába belemerülő, korábban egységes irodalom helyébe egy töredékes irodalom lép, s az átlagos, viszonylag művelt, fiatal olvasó számára ezzel nem pusztán az egyes szövegek, de maga az irodalmi folyamat is elvesztette belső összefüggésrendszerét. A filológusok, irodalomtörténészek, és más efféle fölösleges tudományok tudói persze képesek rekonstruálni azt, de ennek egyre kisebb a jelentősége.
A klasszikus irodalom tavaszi hóemberként, szinte a szemünk előtt olvad el. Az újabb generációk szemében már alig különbözik azoktól a – valamikor nyilván koherens szövegrendszerektől –, amelyeket nem tudunk igazán rekonstruálni, mert nem maradt fenn elég anyag és elég adat ahhoz, hogy az összefüggéseket megértsük. Ókori vagy kora-középkori népek kultúrájáról, például a kereszténység előtti szláv vagy magyar mitológiáról, rejtélyes szubkultúrák ideológiájáról, a khatarok és albigensek, eszméiről tudunk olyan keveset, mint amennyire keveset a képernyőkön szocializálódott olvasó a klasszikus irodalom hajdani egységéből felfogni képes.  
És itt nem arról, vagy elsősorban nem arról van szó, amire Vargas Llosa hívja fel a figyelmet a közelmúltban megjelent Látványcivilizáció című művében, nem az a kérdés, hogy meg kell-e tanulni a klasszikus műveltség fogyasztásának mikéntjét. Mert persze, hogy meg kell, ha lehet. De vajon lehet-e? Vajon érdemes-e? Vajon nem fordult-e akkorát a világ az elmúlt egy-két évtizedben, amely változás nyomán értelmét vesztette ez a tudás?

Reneszánsztól posztmodernig
És mindez visszavezet az első kérdéshez: van-e érvényes mondanivalója a digitális bennszülöttek számára a klasszikus irodalomnak? Hogyan értelmezhetjük korunk változó kultúrafogyasztási szokásainak tükrében az irodalmi múltat? S mindezekkel összefüggésben: hitelesnek láthatjuk-e a hagyományos, lényegében pozitivista irodalomtörténetet?
Ha ugyanis egy irodalmi kánon a szemünk előtt hullhat darabjaira, akkor az a kánon nem más, mint kortünet, egy sajátos világ, sajátos értelmezésének lenyomata. Még akkor is, ha önmagát egyetemes érvényűnek mondja, vagy gondolja. A szemünk előtt széthulló irodalmi hagyomány látványa arra figyelmeztet, hogy észrevegyük: a humanisták tollán született, s a pozitivista scientisták írógépein utolsót sóhajtó irodalomtörténet nem más, mint egy értelmezési kísérlet, nem más, mint az irodalmi szövegek történetiségében felfedezni vélt összefüggések elbeszélése. És a jelenünkből nézve, bizony egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az értelmezés nem egyetemes, és talán már nem is hiteles.
A tudásszociológia elgondolásai érvényesek lehetnek az irodalomtörténetre is. Hiszen az irodalomtörténeti tudásról is van ma már reflexiónk, s ennek alapján talán azt kell mondanunk, hogy a reneszánsztól a posztmodernig ívelő, nagy irodalomtörténeti narratíva – bár adatai, tényei, nem vitathatóak –, azért mégis csak a kor által meghatározott összefüggésrendszer. A koron kívül nem igaz. És bizony az a kor – éppen ma – véget ért.
Hogy ilyen körülmények között miképpen kell, vagy miképpen lehet viszonyulni az irodalmi múlthoz, hogy miféle értékeket lehet megőrizni és továbbadni, hogy miképpen lehet átmenteni a jelenbe, s ezáltal a jövőbe azt az irodalmi élményanyagot, amit elődeink papírra vetettek, az a valódi kérdés. És sajnos ez a kérdés még akkor sem lenne könnyedén megválaszolható, ha volna elképzelésünk arról, hogy mi az, amiben most vagyunk, mivé lett, mivé lesz éppen az irodalom, miképpen alakul át az olvasáskultúra, hogyan változik az irodalmi – vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, a katarzis ígéretével jelentkező – szöveg fogyasztása. Minderről lehet ugyan véleményünk, képletünk, vázlatunk, de akármit is mondunk a jelenről, attól még nem fogunk tudni felelni arra a kérdésre, hogy mit olvassanak gyermekeink. Ez ugyanis főképp attól függ, mi és hogyan illeszthető be a múltból a jelenbe. Nem pusztán a jelent kell megértenünk, de egyúttal a múltat is, mégpedig a hagyományos irodalomtörténet értelmezésén túllépve, a jelen felől megalkotva a múlt irodalomtörténeti elbeszélését.