Különös feszültség járja át Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat című regényét, melyben a fiatal férjét elveszítő feleség és egyben csecsemőjét nevelő édesanya próbál megbirkózni a gyász és a magára maradottság sokáig felfoghatatlan érzésével. Az önéletrajzi kötet nem ígér és nem is ad heroikus felhangokkal kísért feloldást, melyre azért mindenképpen fel szeretném készíteni az olvasót. De Polcz Alaine népe is vagyunk, tehát erősnek kell lennünk, most vegyük úgy, hogy ez a regény egy előkészítő tanfolyam.

Kép forrása

Utánanéztem: legutóbb öt éve ajánlottam a Tisztelt Olvasóknak gyász, illetve gyászból való kijutás témakörében kötetet. Akkor Polcz Alaine legjobb tanítványa, Singer Magdolna Ki vigasztalja meg a gyerekeket? című kötete okán mélyültem, mélyültünk el egy ajánló erejéig a gyász feldolgozása tematikájában. Ezúttal is hasonló a helyzet, Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat című regénye mutat utat az egyik legmélyebb emberi trauma, a szeretett házastárs váratlan elvesztése vonalán. A magyar és a svéd szerző munkája között az a különbség, hogy az utóbbi nem tanulmánykötet, hanem regény, igaz, abból a fajtából, mely még a szereplők neveinek megtartásával is kötődik a megélt valósághoz. Settewall ugyanis saját történetét meséli el ebben a regényben. 
A kiindulópont a fiatalon, harmincnégy évesen hirtelen, minden különösebb előjel nélkül elhunyt férje elvesztése, annak őrületig fokozott érzelmi mélypontja. A legsötétebb napok, hetek, hónapok után lassan elindul valami a gyászoló feleségben, aki elkezdni megírni első regényét az özvegység pillanatairól. Két év története áll így előttünk, ahogy csecsemőkorú fiát nevelve jut pontról-pontra előrébb. A totális önelemzésen alapuló történetmesélésben nincsenek patetikus jelenetek, hanem minden olyan szigorúan és egyszerűen hétköznapi, ahogyan az valójában lenni szokott. A gyászoló feleség és a magára maradt édesanya férje elvesztése miatti bánatában természetesen felidézi szerelmük minden pillanatát, a jó és rossz napokat egyaránt. A regény fontos része a gyászterapeutával való találkozássorozat, ahol mégsem kapja meg a feloldás, a traumafeldolgozás lehetőségét, mert a szakértő úgy látja, hogy Carolina egyetlen igazi akadálya ebben maga Carolina. A terápia tehát máshol folytatódik, a terapeuta nélküli szakvezetői irányítás nélküli életben, csetlő-botló szerelembe és önbüntető énképzettel átitatott intenzív gyereknevelésbe menekülve.