Amikor minden valóssá válik, ami néhány éve még csak egy, a felhők által körbeölelt és eltakart álom volt, mostanra olyan lett, mint valami mázsás teher, ami ha tudna, a fülembe lihegne minduntalan. Itt az idő végre letenni a kontrollert, kinyomni a videojátékot a koszos laptopon, és nekilátni kapkodni az álom után, nehogy elszaladjon.

Pár hónap múlva
Irigylem azokat a szereplőket a filmekben, akik képesek az idejük nagy részét azzal eltölteni, hogy lehetőségről lehetőségre ugrálnak, meghallgatásról meghallgatásra, interjúból interjúba. Persze nemcsak az álomgyár, papírízű karaktereire gondolok, hanem a történelem megannyi hasonlatos figurájára is. Olyanokra, mint Hunter S. Thompson, aki karrierje elején száz dollárt kapott egy-egy cikkéért, vagy Bukowskira, aki képes volt szüntelen írni és elküldeni postán a kiadóknak, hátha. És akkor itt lennék én, aki pedig mindezeket tudva, a diplomám előtt állok. Állok, tanácstalanul. Mert az elmúlt évek, ahogy voltak, elmúltak. Nincsen felesleges ezer forint valami online játékra, vagy három üveg borra minden este. Ahogyan nincsen felesleges idő sem, hogy elmerüljek a virtuális térben, és felszabadítsak pár boldogsághormont, mert épp én öltem meg valaki másnak a karakterét, nem pedig fordítva. Pár hónap múlva már nincsen olyan kifogás, hogy egyetemre járok, nincsen olyan, hogy másnapos vagyok, írok egy e-mailt, és kihagyom a mai napot, annak minden egyes apró részével együtt, és csak fetrengek az ágyban sötétebbnél sötétebb filmeket nézve, miközben a balomról a jobbomra fordulok a fülledt kollégiumi szobában.

Csupaszon
Éveket pazaroltam el. Mindenkivel megesik. Nem használtam ki a lehetőségeket, amiket mások adtak, de még azokat sem, amik generációs lehetőségek. Nem sajátítottam el, hogyan kell rendesen videót vágni, nem tanultam meg rendesen angolul, nem spóroltam fényképezőgépre. Ezek mind olyan esélyek, amivel foglalatoskodhatnék addig, amíg nem találok valami rendes munkát. Felmegyek néhány hasonló dolgokkal foglalkozó portálra, elvállalok néhány megbízást, és dől a lé. Vagyis dőlne, ha el merném vállalni.
De nem merem, hiszen az évek alatt nem ezekkel, sokkalta inkább a zülléssel és a művészinek nem igazán nevezhető önkereséssel bajlódtam. És az van, hogy nem hagy nyugodni a tudat, hogy lassan kilépek a padból, és előttem fog állni csupaszon az élet. De ha így folytatódik minden, én is csupaszon leszek.
És játszhatom, hogy én vagyok Arturo Bandini, és narancson meg kávén fogok élni, es önmagam egy téves látszaton keresztül fogom értelmezni, és közben havonta egyszer, vagy talán kétszer haza írok pénzért könyörögve, majd amikor véletlenül sikerül írnom valamit, amiért pénzt kapok, elherdálom pillanatok alatt sörre meg cigarettára, meg hamburgerre vagy pizzára, hogy aztán másnap újra a sarki gyümölcsöstől kérjek hitelre narancsot. És közben azért majd sajnálom magam, és kritizálok másokat, akiknek bejött az élet, és irigylem majd őket, hogy képesek voltak feladni valami lényegtelent, hogy megkaphassák azt, ami igazán számít nekik. 

Dög a vállamon
És akkor majd ülhetek a szobában és gondolkodhatok mindenen, amit elszúrtam, amit hagytam kicsúszni a kezeim közül. És nézhetem majd amint más megkapja a nőt, akit én nem mertem megkapni, és nézhetem majd, ahogyan mások munkába mennek az új autójukkal, és olvashatom majd mások cikkeit, néha fintorogva, hogy én jobbat tudnék, mindezt csak azért, hogy ne sérüljön az énképem. Hogy ne kelljen felismernem, hogy téves, hogy egy nem létező ént ismerek, akit olyan módokon valósítok meg, ami életképtelenné tesz. Majd végül, amikor már késő lesz, és be merem vallani magamnak, hogy elszúrtam, elhajíthassam a léhán gyűjtögetett lapjaimat a sivatagi szélbe, és magam mögött hagyhassak mindent.
Ha nem akarok Arturo Bandini lenni, most kell cselekednem. Ahogyan John Fante is cselekedett, miután cukorbetegségében megvakult. Én nem vagyok cukorbeteg, sem vak, és szerencsére megvan minden végtagom. Csak épp olyan sok időm nincs már, mint azt gondoltam egy éve. Csak ez a dög, ami itt kushad a vállamon. És az én idealista képzelgéseim.