„Ha a British Library olvasótermei „közös munkavégzésre alkalmas terekké” válnak, akkor mire való pontosan egy nemzeti könyvtár?” – teszi fel a húsbavágó kérdést Andy Beckett, a The Guardian neves politikai és kulturális kolumnistája a napokban megjelent, nagy port kavart vitacikkében. A brit történész-újságíró írása nem csupán egy patinás londoni intézmény belső átalakulásáról szól; egy olyan globális kulturális és gazdasági folyamatra hívja föl a figyelmet, amely a mi hazai könyvtáraink és közösségi tereink jövőjét is alapjaiban határozza meg.

A csendes olvasgatás vagy Zoom-értekezlet

Beckett megfigyelései szerint a londoni nemzeti könyvtár fokozatosan elveszíti eredeti, elmélyült kutatásra szánt szentély jellegét, és egyfajta ingyenes közösségi irodává, úgynevezett „co-working” térré alakul át. Az épület előterei, folyosói és teraszai megteltek laptopokon hangosan videóbeszélgetéseket folytató távmunkásokkal, kávézókkal, sőt, gyerekeknek szóló kézműves sarkokkal is. 

A legaggasztóbb azonban az, hogy ez a nyüzsgés már a csendes olvasótermeket is fenyegeti. A nemzeti intézmény tervezett, 2032-es hatalmas bővítése során ugyanis egyetlen új olvasóterem sem épül: a helyüket a jövő startupjainak és vállalkozóinak szánt multifunkcionális, nyitott terek veszik át. Beckett joggal figyelmeztet: ha a magányos, elmélyült szellemi munka utolsó bástyái is hangos irodapótlékká válnak, a nemzeti könyvtár éppen a lényegét veszíti el. 

A „harmadik hely” válsága

A jelenség megértéséhez a modern szociológiához kell fordulnunk. Ray Oldenburg amerikai szociológus 1989-es, The Great Good Place című alapművében vezette be a „harmadik hely” (third place) fogalmát. Eszerint az emberi életnek három alapvető fizikai térre van szüksége az egészséges működéshez: az első az otthon (magánszféra), a második a munkahely (produktív szféra), a harmadik pedig azok a nyilvános, semleges és olcsó vagy ingyenes közösségi terek (kávézók, kocsmák, parkok és könyvtárak), ahol az emberek kötetlenül, hierarchia nélkül találkozhatnak és beszélgethetnek. Oldenburg rámutatott, hogy ezek a terek a demokrácia, a civil elköteleződés és a társadalmi kohézió igazi bölcsői. 

A 21. századra azonban a harmadik helyek globális válságba kerültek. A szociológiai és urbanisztikai kutatások adatai szerint az elmúlt évtizedekben a hagyományos közösségi terek drasztikusan megritkultak. A legtöbb városi tér mára kapitalizálódott; a kávézókban és pubokban elvárják a folyamatos fogyasztást, ami kirekeszti az alacsonyabb jövedelműeket vagy a diákokat. A közösségi média és a digitalizáció térnyerésével az informális emberi kapcsolatok a fizikai terekből az online platformokra költöztek, tovább erodálva a valós közösségi hálókat. A szociológusok pedig közvetlen, statisztikai kapcsolatot mutattak ki a harmadik helyek visszaszorulása és a modern társadalmakat sújtó elmagányosodási hullám között (a magánykutatások adatai szerint a fejlett országokban a fiatal felnőttek csaknem 40%-a küzd krónikus elszigeteltséggel). 

A progresszió álarca 

Ebben a szociológiai vákuumban a könyvtár maradt szinte az utolsó olyan menedék, amely teljesen ingyenes, fűtött, és ahol nem kötelező vásárolni semmit ahhoz, hogy órákat töltsünk el. Amikor azonban a jóléti háló szakadozni kezd, és az állam csökkenti a kulturális, szociális kiadásokat, a társadalom kényszerűségből ráömlik a könyvtárakra: a diákok, a magányos idősek és a távmunkások itt keresnek infrastruktúrát. 

Bár sokan a könyvtárak zseniális modernizációjaként ünneplik a co-working terek megjelenését, a háttérben valójában kőkemény gazdasági kényszer áll. Beckett rámutat, hogy a British Library állami támogatása a 2010-es szint kétharmadára esett vissza. A könyvtárak „közösségiesítése” és piacosítása tehát nem egy progresszív kulturális választás, hanem egy kétségbeesett túlélési stratégia: az intézmények kénytelenek vállalkozói tereket, kávézókat és bérelhető sarkokat fenntartani, hogy kitermeljék a működési költségeiket. 

Kultúrház vagy könyvtár 

Ez a jelenség a magyar olvasók és kulturális szakemberek számára is kulcsfontosságú tanulságokkal szolgál. Magyarországon és a környező közép-európai államokban történelmileg egy rendkívül kiterjedt, sűrű művelődési ház- és kultúrház-hálózat épült ki. Mivel a közösségi programoknak, kluboknak, civil kezdeményezéseknek és kézműves foglalkozásoknak megvannak a maguk dedikált, kifejezetten erre a célra alapított intézményei, elvileg semmi nem indokolná, hogy a könyvtárakat is ebbe az irányba kényszerítsük.

Nálunk – ahol a kultúrházak átvállalhatnák a közösségi pezsgést – különösen fontos lenne, hogy a könyvtárak megőrizzék eredeti, semmivel sem pótolható funkciójukat: a csendet, a zavartalan elmélyülést és a könyveknek, mint a fizikai tudáshordozóknak a méltóságát. A funkciók felesleges duplikálása helyett a könyvtáraknak meg kellene maradniuk a szellemi elszigetelődés és a koncentráció oázisainak.