Különleges alkotói univerzumba invitálja olvasóit Jamagucsi Szango (igazi nevén Karsai János) modern nódrámáinak kötetbe szerkesztésével, felidézve a Misima Jukio által teremtett hagyományos japán színdarabok különleges világát. A szarugaku műfajból eredő nó ősi vallási rituálékat, énekeket és táncokat jelenít meg a darabokban. A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában útjára bocsátott kiadvány bevezetőjében a szerző kiemeli, hogy új történeteket kívánt nószínpadra ültetni. „Ragaszkodtam minden esetben a hagyományos színpadhoz, a kórushoz, a zenekarhoz és a színészek mozgását is ennek alapján komponáltam meg”.

Az író A szarvasagancsos sisak előtt a japán történelem sorsfordító korszakait bemutató történelmi regényeiről már ismert volt. A jelen kötetben szereplő öt dráma pedig betekintés a párbeszédes formák felé, a történésekben már a nószínház minimalista, rituális formanyelvén szól tiszteletről, harcról, túlvilági szellemekről.

A nó jelentése a japán nyelvben ügyesség, képesség, az ősi japán színház egyik műfaja. Némi búvárkodást követően úgy vélem, Jamagucsi Szango drámái a mugen-nó-ra emlékeztethetnek leginkább; álmok, látomások, az árnyékvilágból érkező alakok teszik őket meseszerűvé.

A szarvasagancsos sisak címet viselő, öt darabot tartalmazó drámakollekció mindenképpen felkelti a japán történelem és kultúra iránti érdeklődést. A választott szerzői név játékos álcázás, a misztikum része, kapcsolódik a távol-keleti hangulathoz. Olvasás előtt érdemes áttekinteni a bevezető szöveget követő színpadi ábrákat, megkeresni a rajzon a kellékeket és a színhelyeket.

Az író és harcművész drámáit átitatja a klasszikus japán harcos szellemiség, a Zen buddhista hatása. Ezek a drámák sokkal kevésbé cselekményesek, mint a nyugati darabok, nem a látványosság a domináns, hanem amit a csend, az elmélkedés, az elhallgatás, a mások iránti empátia, az erkölcsi lét és a megalkuvás nélküli igazságérzet jellemez. Mind az öt drámát egy belső hang ereje kíséri, felidézve bennem Az utolsó szamuráj című film summázatát: „Az élet ott van minden sóhajban, minden csésze teában, minden kioltott életben. Ezt látja meg a szamuráj”.

A kórus (jutai) nélkülözhetetlen a drámai narrációban, valójában a főszereplő belső reflexióit szólaltatja meg. A kar és a színészek közötti interakció eltér a megszokottól. Úgy értelmez, hogy szerepe szinte gondolatátvitel-szerű, egymásba fonódó narrációkat érzékelhetünk, a főszereplő (sité) tudatalattiját, rejtett érzelmeit hangosítja ki.

A szarvasagancsos sisak című kötetnyitó dráma rövid, felvonások nélküli párbeszéd és meditáció. Jelen van a példamutató életet folytató szamuráj és elmaradhatatlan a szellemalak, aki földi életét a nagasinoi csatatéren fejezte be. A legyőző és a legyőzött sajátos kapcsolata körvonalazódik a darabban. A szellemként kóborló Baba Nobufusza csak úgy térhet vissza a fénybe, úgy lelhet békére Buddha kertjében, ha a tábornok oltárt épít azon a helyen, ahol egykor a csatát vívták, s imádkozik a legyőzött lelkéért.

A történet fontos részeit a kórustól tudjuk meg, például azt, hogy a földi világban rekedt szellemek haláluk után sem szabadulhatnak meg világi érzelmeiktől. A hagyományos nó-struktúra szerint a szellem és a tábornok küzdelmét a kórus narrálja. Bár a szerző nem tartotta be a szigorú rituális szabályokat, a nódrámák stílusát és klasszikus témáit tisztelettel követi. A kórus sokszor átveszi a hangot, s úgy folytatja a gondolatot, mintha még mindig a színész beszélne.  A darab könnyen átélhető, cseppet sem unalmas. A párbeszédekben érzelmi és szellemi feloldódás történik, a cselekedetek mögött nincsenek kimondatlan feszültségek, az emberi létezés alapvető kérdéseit így kommentálja a kar a dráma végén. „akik egykoron ellenségek voltak, és fegyverrel rontottak egymásnak… azok most, Buddha kegyelme révén barátok lettek. Nem a háború kapcsolta őket össze, hanem a szeretet és a béke, amely túlmutat a halálon is”. 

A Majomkormyázóban a hitelesség kedvéért valós történelmi eseményt említ a szerző, de sejthetjük, hogy valami ármány készül, mivel Tojotomi kísértetiesen hasonlít a majmokra. Az intrikákra hajlamos főszereplő jellemét a kórus mutatja be, tudatva az olvasóval, milyen sokan fáradoznak azon, hogy elmozdítsák pozíciójából. A bonyodalmat a Cirkuszos csodálatos képességekkel rendelkező majmának eltűnése okozza, aki valójában csak annyiban különbözik Tojotomitól, hogy piros cipőt visel. Persze nem csak Tojotominak van hasonmása, a kórus figyelmeztet bennünket, „hogy aki eddig játszott, most játékszerré válik”. Az indíték pedig nem más, mint a hatalom megszerzése, hiszen az élet a hatalom szakadatlan hajszolásából áll legtöbbször egy értelem nélküli univerzumban. Mindebből az következik, hogy a világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás.

A darabokban legtöbbször jelképes kellékek vannak, így a Jamanba című három felvonásosban is. A kórus helyzetmegállapítását követően jelenik meg Jamanba, a boszorkány, akinek vállát az elmúlt ezer esztendő viszontagságai nyomják. Fantáziagazdag történetek hangulatát idézi a főszereplő viselkedése. A csellel megszerzett boszorkányöltözék, majd a varászerővel rendelkező obi (hosszú, széles öv a kimonó rögzítésére), melynek birtoklása egyszerű földművesből gazdag szamurájjá változtatja a főszereplőt. A mesés történetben azonban az öv folyamatos rövidülése miatt sokasodnak a problémák, hiszen a szerencse forgandó. Miután a boszorkány visszaszeri az övet, a szerző az árulóval mondatja ki igazságot, idézve egy gondolatot Szun-ce A háború művészete című könyvéből. „A háború a csalás útját járja”. A kórus a darab végén levonja a végső következtetést; nem elég a páncél és a kard birtoklása, hogy valaki igazi szamuráj legyen, könnyű eltévedni a kötelesség, a beképzeltség és a hírnév útvesztőiben.

A drámák olvasása során láthatjuk, hogy nem dinamikus cselekménysor uralja a történet menetét, sokkal inkább fontos az érzelmek és a hangulatok metaforikus megjelenítése.  A darabok szorosan kapcsolódnak a buddhista gondolatvilághoz, főként a mulandósághoz és a megvilágosodáshoz. Míg A szarvasagancsos sisak harcos darab, amely egy csatában elesett hősről szól, aki a megváltást keresi, a Jamanba inkább démon-darab, a boszorkány az ellenfél, akit a nódrámáknak megfelelően nem lehet legyőzni.

A Szeretőkben és az Eltévedt vadászban is a kórus információi kommentálják a történéseket. Az utolsó két darabban is felbukkannak szokatlan lények, például a Pók, akinek arca fedett és homlokán nyolc fehér gyöngy sorakozik. S miközben a férjét eláruló asszony kötelességeiből akar erőt meríteni, a kórus felvilágosít bennünket arról, hogy a megbocsátás a Buddhák gyakorlata. A háttérben a szereplők a szeretet és a gyűlölet csapdájában vergődnek, a végén pedig bekövetkezik az áruló elárulása. Sokszor megfontolt emberek meggondolatlanul cselekednek; a kar igazsága nyilvánvaló: „a gyűlölet, a szerelem vagy a kapzsiság bocsát hályogot elméjükre”.

Az ötödik drámában megjelenik ismét a boszorkány mágikus alakja, fondorlatos módon köt alkut a szamurájjal, tudva, hogy az ígéretét nem tudja majd betartani, s akkor megkaphatja azt, ami az ember számára a legnagobb boldogságot jelenti. A szamuráj gyermeke helyett azonban csak egy arany szakéscsészét birtokolhat vigasztalásul. Ebben a darabban található a legtöbb mesés elem, így mindenképpen vesztes kell, hogy legyen a történetékből jól ismert gonosz.

Jamagucsi Szango darabjai egy könnyen értelmezhető, varázslatos világba repítik az olvasót,

ahol megjelenhetnek ősi legendák vagy népszerű irodalmi alkotások adaptációi. Az eredeti nódrámák inkább hangulat-színházat teremtettek, a darab nagy részben meditáció zajlik. Itt azonban érezzük a mesés elemek ellenére a folyamatos feszültséget, a szerző a szereplőket a maguk törékenységében, ellentmondásos viselkedésében mutatja be, hogy aztán útkeresésük során eljussanak az érzelmi, szellemi feloldódáshoz, a katarzis állapotához. Ahogy egy japán közmondás tartja: „Ne kövessük az ösvényt, bármerre vezet. Inkább arra menjünk, amerre nem vezet ösvény. És hagyjunk nyomot”. 

Jamagucsi Szango: A szarvasagancsos sisak. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026