Minden évben elérkezik a március… a magyar ember méla nosztalgiájának hónapja. És valahogy a hónap idusán mindig arra kelek fel, hogy a mi János vitézünk megy a tévében. De ami a legmeglepőbb, leülök, megnézem. Mert elvarázsol. Huszonéves fejjel így jellemezném az ott látottakat: a rajzfilmkészítés hőskora! Komolyabb, szebb, szívmelengetőbb, mint a sokkal élethűbb gépi rajzok. Valaki lelket lehelt bele készítés közben! Ám ahogy ez lenni szokott, egy-két hét múlva elfelejtem a csodálatot és áhítatot, amibe Jankovics Marcell belekergetett – és nézem tovább az animált sárkányokat és pandákat jelenünk olcsó termékeit. Múlt héten azonban – enyhe női kényszer hatására („Irány a mozi. Most!”) – valami hasonlót tapasztaltam filmnézés közben, amely után legalább egy cikk erejéig nem dughatom újra homokba a fejem. Következzen a magyar filmajánlója egy dán-belga-luxemburgi-francia-ír koprodukciónak. Címe: A tenger dala.

Új-ősi világot bemutatni
Szerintem megegyezhetünk, majdnem mindenki látott már kínai pandát, norvég isteneket, görög legendát és amerikai kitalációt. Aki újat akar mondani, annak tényleg valami nagyon elveszett kisebbség történeteiből kell merítenie! A mi filmünk rendezője pedig még abból is származik, így Írország és az Északi-tenger autentikus legendáit hozza el számunkra. És jól is teszi, mert nem hiszem, hogy sok elképzelésünk lett volna a fókatündérekről, Macháról a bagolyboszorkányról, vagy az ő óriás fiáról, Mac Lirről… igen gyerekmeséből is lehet jókat tanulni, ha nem lerágott csontról van szó.
Tom Moore pedig igen helyesen eltökélte, ha már új-ősi világot akar bemutatni, akkor szakít a most hódító trendekkel, és gépi színek helyett vízfestékkel és évek munkájával rajzolja meg azt, ami jellemzésére tényleg csak egy szó tűnik helyesnek: csoda. De ugyanennek a döntésnek köszönhetően éreztem azt is, amit a Petőfi – remekmű nézésekor biztosan tudok – a feldolgozott téma komolyabb, mint Aladdin lámpása vagy Drakula legendája.

Fókatündérek
Ahogy nálunk minden gyermeknek tudni illik Kukorica Jancsi földrajzilag kétségbe vonható utazásainak állomásait, úgy szinte biztos vagyok benne, hogy Írországban minden gyermek ismeri az érzelem tolvaj Macha történetét, és hogy a tengerből kiemelkedő szirteket még néha ma is Mac Lirnek nevezik a fájdalmaitól (és más érzelmeitől is) megszabadított kővé vált óriás után. Vagy azt, hogy a sokáig beszélni nem tudó kislányokat „selkienek” (fókatündérnek) becézik, azt remélve, hogy ha briliánselme nem is lesz a csemete, legalább a tündéreket ő fogja felszabadítani Macha igája alól. És ha ez megtörtént… logikusnak tűnik, hogy a sarki fény az éppen felszabaduló tündérek fékevesztett örömének köszönhetően jön létre. A legendákat most már nagyjából ismerjük, gondolom, mindenki tud tippelni, hogy mi lesz a végkifejlete a Macha által gerjesztett konfliktusnak (igen, nyugodt szívvel meg lehet nézetni a legkisebbekkel is a filmet).
A rendezők azonban ebbe is tudtak a sokéves rajzolás alatt valami gondolkodtató pluszt adni: a néma kislány apjának ugyanaz adja a hangját, mint Mac Lirnek, valamint Machának a szinkronja sem különbözik a gyerekek nagyanyjának hangjától. Nem hiszem, hogy a költségvetés szűkös kerete miatt kellett volna ilyen eszközökhöz folyamodni, főleg, ha olyan színészt tudtak rávenni a munkára, mint Brendan Gleesont, aki mostanában Tom Cruise-sal vállal főszerepeket.

Ősi tények
Nem, reményeim szerint így akarták fogékonnyá tenni a nézőt arra az ősi tényre, hogy ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie minden férfinak és minden anyának a világon. Egy szerelmét elvesztő férfi sem lát túl bánatán. Mac Lir könnyei óceánként árasztják el a világot, elpusztítva az ott élőket, míg az emberek sörivó, nemtörődöm bánata rámaradt gyermekeket pusztítja el. Az érző anyai szív pedig bármit megadna, hogy fia szenvedését csökkentse… varázslat árán elvenné annak bánatát, avagy a távoli városba költöztetné a rossz emlékektől szenvedő gyerekeket.
Kétség kívül jogosnak vélt és érthető reakciók ezek, de egyik sem helyes, és szörnyű következményekkel járnak. Bárcsak minden megcsonkult családban élnének gyerekek, akik lényükkel helyrehozzák a felnőttek összetört világát, és meggyógyítják lelküket!