Eleinte nem akartam írni a könyvről, mert bizonyos szempontokból és zsánerek tekintetében ijesztően foghíjas a filmes műveltségem, de még inkább azért, mert eszembe jutott Emil Cioran (általam legalábbis) sokat emlegetett és sokszor felidézett mondása („Ha valakinek semmi mondanivalója sincs, irodalmi kritikus lesz, ha a mondanivalója még ennél is kevesebb, a kritikusok kritikusa. Sterilitás a második hatványon”, mely bölcselkedés írva található a Füzetek 1957–1972, az Európa Könyvkiadó gondozásában, Budapesten 1999-ben, Réz Pál kitűnő fordításában megjelent könyvecskében), de aztán beleolvastam, és egyszerűen rabul ejtett az előszó néhány tisztázó, egyszerű, mégis nagyszerű és okos gondolata, amely olyan finoman és lazán terjeszti ki más műfajokra is a filmkritika műfajának (és a filmkritikaírásnak a) problémáit, eredményeit, esetlegességeit, időtállóságának a kérdéseit, hogy csak néz az ember, mint a moziban. (A szerző főleg mozifilmekre koncentrál a könyvében ugyanis, de erről is később.) 

Lássunk néhány ilyen gyöngyszem-okosságot: „A filmkritika, amelynek létjogosultságát manapság, a nyilvánosan megismerhető vélemények soha nem látott bőségében, sokan vitatják, valójában nem piócája vagy cselédje a mozgóképnek. A kritikusnak, azon túl, hogy ráhangolja olvasóját az esti filmnézésre, lehetőségében áll önálló, gazdag, szórakoztató szöveget alkotni – filmkritikát a filmkritika kedvéért. Igaz, hogy a jó filmkritika bizonyos értelemben idomul a tárgyalt film stílusához, mert a kritikus átszűri magán a látott film világát. De az is ugyanennyire igaz, hogy a filmkritika akár a film nélkül is érdekes lehet, ha tehetséges, biztos ízlésű szerző írja, akivel olvasóként szívesen beszélgetünk filmekről, vagy csak filmek örvén.” (Hogy is kell trendin mondani? Imádod!!!) Vagy: „…a könyvalak lehetőséget teremt rá, hogy a kritika olvasmánnyá váljon, ne pillanatok alatt átlapozott vagy végiggörgetett betűhalommá egy rendőrségi és egy bulvárhír között.” Illetve/És végül egy remek egy – hiszen most is, mi is ezen a játszótéren vagyunk – ijesztő megfigyelés: „Amikor gondolkodni kezdtem a kötet összeállításán, kiderült, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a néhány évvel korábban megjelent szövegek még elérhetőek. Könnyebb volt megkeresni, ami nyomtatásban jelent meg. De az internet, amelyről sokáig azt hihettük, mindent megőriz, valójában a tegnapi újság néma és közönyös temetőjévé dermedt. Ebben közrejátszott a magyar internetes sajtó kiszolgáltatottsága is a politikai és a gazdasági érdekeknek. Médiatulajdonosok tudatos döntése vagy egyszerű feledékenysége miatt teljes újságok, archívumok hullottak a semmibe, komoly újságírói teljesítmények váltak láthatatlanná.”

Kránicz Bence filmkritikáinak első mondatait, bekezdéseit ugyancsak tanítani kellene. Mutatok hármat: „Régi, íróasztal fölé szögezhető bölcsesség, hogy azok a legjobb történetek, amelyekben minden szereplőnek megvan a maga igazsága.” (Hat hét) Vagy: „Legalább kétszer, konzervatív becslések szerint hatszor annyi Jurassic Park-film készült el eddig, mint amennyire feltétlenül szükség volt.” (Jurassic World: Világuralom) Vagy: „A Ponyvaregény emblematikus jelenetében – az egyikben a sok közül – Vincent Vega és Mia Wallace besétálnak a Jack Rabbit Slim’s étterembe, ahol a pincérek ötvenes évekbeli hollywoodi sztároknak öltözve szolgálják fel az ötdolláros turmixot. Ott van Buddy Holly, Marilyn Monroe és James Dean is, »Jayne Mansfield biztosan szabadnapos«. A bérgyilkos Vincent túl jól ismeri az aranykor filmcsillagait, olyan jól, hogy Quentin Tarantino privát mániáját leplezi le – az egyiket a sok közül.” (Volt egyszer egy… Hollywood) (A továbbiakban nem jelzem az idézetek könyvön belüli helyét, hogy mindenkinek még inkább felcsigázzam az érdeklődését.) És így tovább. 

És hogy milyenek a kritikák? Szellemesek, szintén okosak, lazán, de fegyelmezett komolysággal kontextusba helyezők, alaposan és bőven megírtak, olyan filmkincsből markolók, amelyek még a magukat igen fejlett és „sokat látott” filmérdeklődőknek valló népek enmagukba vetett hitét is jótékonyan kikezdik, a vélemények szinte lexikonsűrűségűek („A Tarantino által saját magáról megalkotott szerzői imágó leváltása azért kockázatos, mert a rendező eközben továbbra is elegendő művészi fedezetként tekint negyedszázada népszerűvé vált stílusára: az intertextuális játékok, a komplex narratív szerkezetek és a parodisztikus, illetve morális súlyától megszabadított erőszak variációira”), és amikor szükségét érzik némi elegáns gyilkolásnak, úgy odapörölyöznek, hogy jaj: „Alighanem az év leggyorsabban elfelejthető filmje a Nagy Zoltáné. Nem is baj: amikor a rendező elkészül a következő filmjével, az újdonság erejével fog majd hatni ránk.” 

Emellett bátrak is, pláne így kötetbe válogatva, hiszen nem lehetnek mások, mint egy frissen bemutatott filmről való vélekedés első lenyomatai – az évek során a film aztán adott esetben kultuszfilmmé válik, és már mindenkinek van/lesz róla véleménye… tehát a kritikus igenis vásárra viszi a bőrét, amikor az elsők között mond róla jót, rosszat, bármit, hiszen onnan kezdve az többnyire cáfolandó vélemény lesz, hiszen mindenki ért mindenhez, de leginkább a korábbi vélemények froclizásához. Ezek a kritikák ennek ellenére szólalnak meg igen bátor hangon, így tényleg nagyon fontos iránytűvé válnak a fogyasztói befogadói szempontból akár túltermelésesnek ítélt filmvilágban. Amiért hála illeti a szerzőt. 

Kránicz Bence: A helyemen ülsz. Válogatott filmkritikák. A 16:9 és a Prae Kft. Közös kiadása, Budapest, 2025.