Lehetséges lenne érdekes sztorinak, valóságos hőskölteménynek feltüntetni egy szótár összeállítását? Filmet csinálni a világ talán legunalmasabb és legvégeláthatatlanabb munkájából, amelynek megnézése után tisztelettel és megelégedéssel állunk fel a képernyő elől? A The Professor and the Madman a lehetetlennel próbálkozott meg 2019-ben, amely bátorságot - véleményem szerint -legalább egy szenvedélyes cikkel érdemes honorálni!

Kép forrása

Azok a régi szép idők!
Történetünk a késő 19. századba repít vissza minket, amikor is az Egyesült Királyság még birodalomként, a divat úttörőjeként és a tudás zászlóvivőjeként gondolt magára. A korba, amikor egy gondozott szakáll és egy kemény kalap a műveltség jelképe, egy teljes szótár létrehozása pedig birodalmi érdek volt. Oxford úriemberei már az 1800-as évek elejétől kezdve próbáltak egy történelmi alapokon nyugvó, átfogó, az angol nyelv evolúcióját bemutató könyvet megírni. Ebbe azonban a hetvenes évek közepéig beletört a bicskájuk. A kudarcukat a „jobb dolgunk is van ennél” közhellyel magyarázták, így – vesztenivalójuk nem lévén – megbíztak egy amatőr nyelvészt, a skót James Murray-t (Mel Gibson), hogy oldja meg helyettük a lehetetlent. 

Kép forrása

Új szemléletmód
Murray érdeme nem csupán abból állt, hogy életének harmincnyolc évét áldozta a szótár összeállítására, hanem hogy belátta: egymaga nem tudja végrehajtani a feladatot. Így hát 1878-ban a birodalom minden szegletében közhírré tétette, hogy mire is vállalkozik és hogy segítséget kér. Minden írástudót felszólított arra, hogy a keze ügyébe kerülő könyvek alapján (az idézetet kiírva) definiáljanak minden egyes szót, amely „a” betűvel kezdődik, kezdve a legkorábbi írásos emlékek elemzésével. A célja világos lett: minden egyes évszázadban dokumentálni akarja az adott szó jelentését, így követve végig a nyelv evolúcióját egészen napjainkig.

Kép forrása

Az őrült segítőtárs
A felhívás Ausztráliától Kanadáig bejárta az angol anyanyelvű országokat és végül (?) elérte a londoni elmegyógyintézetet is. Ennek a zárt osztálynak a lakója volt Dr. William Chester Minor (Sean Penn), aki az USA hadseregében sebészként szolgált, majd leszerelése után Londonban követett el gyilkosságot el – skizofrén téveszméi miatt. Minort az akasztástól őrülete „mentette meg”, bezártságát pedig annak szentelte, hogy segítse Murray munkáját.
A film elegánsan, nem a nézőre ráerőszakolva vet fel olyan kérdéseket Minor gyilkossága és annak áldozata történetszálával, amelyeken érdemes elgondolkodni: a másik betegségét megismerve, vajon meg lehet bocsájtani annak, aki tönkretette az addigi életünket? Lehet-e itt, a Földön vezekelni a bűneinkért? Megbocsájthatunk-e valaha önmagunknak, ha kioltunk egy ártatlan életet?

Kép forrása

Talán túl sok is?
A film az alig több mint másfél órás játékidejébe rendkívül sok mindent belesűrít. Kezdve a már fent említett kérdések felvetésével, egészen a Minor és Murray közti barátság, a zárt osztálybeli élet és a szótár körüli kétségek, hatalmi harcok bemutatásáig. Teszi mindezt a nézőt tisztelve, értelmi képességeiben bízva, hitelesen bemutatva, de nem ítélkezve. Ki gondolná a film leírása alapján, hogy egy szótár összeállításának bemutatása során kénytelenek leszünk elgondolkodni a 19. századi nők kiszolgáltatottságán, vagy hogy hogyan lehetséges az, hogy az újkori pszichológiai „gyógyítás” hasonlatos a középkori boszorkányüldözési rituálékhoz? Ilyen formán lehetséges-e a tudományban bízva kegyetlennek lenni, miközben emberek igyekszünk maradni? Ráadásul a film úgy teszi fel ezeket a kérdéseket, hogy nem veszíti el a fókuszt: az egyéni drámák csupán mellékszálak maradnak, amelyeket összeköt Murray szótára. 

Kép forrása

Letűnt kor gyermeke
A film – kétségtelen – méltó emléket állít Murraynak és szótárának, amely momentumot az emberi élet igazságtalanságának bemutatása teszi igazán színessé és érdekessé. Nekünk pedig tisztelnünk kell azokat a színészeket, akik zseniálisan, egymás tehetségének csillogását nem elhomályosítva játszottak olyan szerepeket, amely sem igazi hírnevet, sem anyagi juttatást nem hozott nekik. A The Professor and the Madman ugyanis 2019 méltatlanul elfelejtett filmje lett. Kár érte. Több olyan filmre lenne szükség, ami a 2000-es évek komolyságát tükrözi: eredeti, inspiráló történet, időtálló mondanivaló, zseniális színészgárda. Csak nem nőttünk ki ebből.