Thrillernek jó, drámának elmegy, horrornak gyenge: Stephen King regényének adaptációja, az Az a múlthéten debütált a mozikban. A filmet hatalmas várakozás övezte (ez a rekordokat döntögető jegybevételekből is kitűnik), ám nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Na persze, ha nem tabudöntögető horrort vártunk, akkor valószínűleg nem távozunk majd keserű szájízzel a teremből, ám összességében mindenkinek lehet némi hiányérzete. Mindazonáltal, az Az egyáltalán nem lett rossz, sőt, sok pozitívumot lehet kiemelni, melyek miatt minden hibája ellenére is érdemes megnézni. Persze ezt majd a tisztelt olvasónak kell eldöntenie.

Kép forrása

A filmalap
Az eredeti regény 1986-ban debütált a könyvesboltokban, idehaza majd tíz évvel később, mindjárt két kötetben. Ennek egyik oka az igen tekintélyes, ezerkétszáz oldalas terjedelme, másik pedig a történet maga: az első rész a főszereplők gyerekkorukban, a másodikban már felnőttként viaskodnak a gonosszal, a szörnyű, főképp bohóc alakban mutatkozó Pennywise-val (akinek a nevét a filmben szerencsére nem változtatták az eredeti fordításban olvasható Krajcárossá). 
A történet a King-regényeket többé kevésbé ismerők számára ismerősen csengő Derry városába és így természetesen hova máshova, mint – az oly kinges – tökéletes kisvárosi miliőbe kalauzol bennünket, egyenesen az ötvenes évek közepébe. Kezdődik a nyári szünet, az iskolai ranglétra legalján csücsülő srácok pedig a fizika törvényeivel adekvát módon egy klikkbe verbuválódva szeretnének nekilátni az önfeledt nyári bandázásnak, amit azonban beárnyékol az egyik főszereplő srác, Bill öccsének, Georgienak az eltűnése. A furcsaságok és a feszültség növekedésével a lúzerfogat is újabb kocsikkal bővül, csatlakozik hozzájuk egy vagány csajszi, egy dagadt kölök és egy kedves néger srác, megalakítva ezzel egyrészt a tökéletes safe-space tölteléket, másrészt a Vesztesek Klubbját, ahogy magukat elkeresztelték.
Pennywise, aki pontosan huszonhét évente jön el Derry lakosait felzabálni, több alakban is megjelenik a gyerekek előtt, akik lassacskán összeszedik minden bátorságukat, és szembeszállnak a szörnyeteggel. (A huszonhetes szám abból a szempontból is érdekes, hogy az 1990-es filmelődöt pont huszonhét évvel később követte a remake).
A film, bár nyilván sokat változtatott a regényhez képest, de a sztori érdemi része ugyanaz maradt. Az idősíkot például szándékosan elcsúsztatták harminc évvel, elsősorban annak érdekében, hogy így a folytatás napjainkban játszódhasson, és néhány durva szexualitást tartalmazó jelenetet is kihagyott a filmből a rendező, Andrés Muschietti. Utóbbival kapcsolatban megszólaltatták Kinget is, aki nem igazán érti, hogy a publikum ingerküszöbét miért ugorják át sokkal könnyebben a szexjelenetek, mint a többszörös gyerekgyilkosságok. Hát igen… Üdv napjainkban, Stephen!

Kép forrása

Korrekt performansz
A hét főszereplőt alakító színészek, koruktól függetlenül is remekelnek: a kritikusok elsősorban a nagyszájú zsidó srácot, Richie Tozier karakterét megformáló Finn Wolfhard alakítását emelték ki, de Sophia Lillis is sziporkázik Beverly Marsh szerepében. A csapat ellenpólusát képző gonosz gyerekek is éppen elég gonoszok, sőt, még az alapvetően indifferens mellékszereplőknek is sikerült nyugtalanítóan ördögi fizimiskát felvenniük, mely egyébként éppen elég ahhoz, hogy tényleg minden gyanúsnak és nyomasztónak hasson. A színészek hozzák a négyes-ötös átlagot, Finn és Sophia azonban talán megérdemli a csillagot is. S ha már csillagos alakítás: Bill Skarsgaard. Sokak szerint az 1990-es filmelőd bohócát alakító Tim Curry arcjátéka felülmúlja Skarsgaardét, melynek van igazságtartalma, azonban Currynek több tere is volt minderre. Sajnos egyrészt Pennywise a játékidőhöz képest keveset van vásznon, másrészt túl sok CGI-t kapott a karakter. Amikor azonban feltűnik, Skarsgaard a bohócnak egyszerre kölcsönöz visszataszító, groteszk, infantilis, bizarr és gyomorforgatóan rémisztő ábrázatot, s mivel Pennywise-t zömében CGI mozgatja, ennyivel kellett eladnia AZ-t, ami pazarul sikerült. Sajnálhatjuk, hogy nem kapunk belőle többet. Mindemellett ki kell emelni a sminkmesterek munkáját, akik nagyban hozzájárultak a bohóc küllemének imént taglalt benyomáskeltéséhez. 
A film képi világa remek, Muschietti jó érzékkel játszik a fényekkel. Emellett be-be csúszik néhány kimondottan kreatív és mondhatni bátor megvalósítás is, mint például Beverly fürdőszobás – na persze nem „olyan” – jelenete.

Kép forrása

Hiányos koncepció és igénytelenség
Van azonban a filmnek jó pár hibája is, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ezeknek a hibáknak van egy közös pontja, vagy mondhatni, egy tőről fakadnak: érthetetlen, hogy ez a film pontosan mi is akart lenni. A tisztelt olvasó nyilván csípőből vágja rá, hogy nyilván horror, de amennyiben ez így lenne, kénytelenek lennénk alaposan leszólni a mozit, pedig minden bizonnyal egy közreműködőnek sem lehetett a célja pocsék filmet gyártani. Szóval talán mégsem egyértelműen horrornak készült. 
Nézzük ezt bővebben! A horrorfilmrajongók évek óta várnak egy igazan erős filmre, ugyanis az utóbbi időben nem lettek elkényeztetve. Kár is részletezni, tényleg igazán gyengén teljesített a műfaj az utóbbi időben, igy az Az-t mindenki úgy várta, mint a messiást. Stephen King, a műfaj mainsteam origója, hatalmas hype, bohócok, eltűnt/halott gyerekek: egy szó, mint száz, minőségi hozzávalók. A megvalósítás azonban pont amiatt, mert annyi minden akart lenni, szétesett. Egyáltalán nem ijesztő a huszonötödik jumpscare, és ez még a kisebb baj lenne, a nagyobb az, hogy a horrorrésze ennyivel, plusz egy felnőtt adag vérrel és a CGI bohóccal ki is merül. És ez pontosan ugyanannyi, amit a műfaj összes alsóközép-középkategóriás filmje fel tud mutatni. Az egész filmben Pennywise „humánerőforrású” arcmimikája tudott némi világosságot hordozni a sötétségben.

Kép forrása

Ami majdnem jó lett
A legnagyobb fejfájást számomra a film humorfaktora okozta, ugyanis teljesen ambivalens hatásokat vált ki. Egyfelől a beszólások szinte kivétel nélkül nagyon ütősek és ötletesek, a legtöbb mai vígjáték számára is irigylésreméltók. Ezeket a már korábban is magaszalt Finn Wolfhard karaktere, Richie szállítja, de a többi srác is kiveszi a részét a kitűnő egysorosokból. Másfelől azonban sokszor kicsorbítják a hatásosabbnak szánt jelenetek élét, ezzel gyengítve a film egyébként is satnya horror mivoltát.
A teljes kukacoskodás igényét kielégítve essék még szó a karakterek mélységéről is. A személyes tragikum minden főszereplő esetében teret kapott, bár ez a tér igen szűkös. Olyan, mintha csak úgy, muszájból, skiccesen oda lett volna firkálva a vászonra, kvázi kötelező jelleggel, ugyanis mindenki jelleme és motívuma hiánytalanul leírható legfeljebb három szóval, ami az alapanyag tükrében igen nagy trehányságnak tetszik.
Az Az összességében jó film, érdemes megnézni, azonban messze nem sikerült olyan kiemelkedőt alkotni, amit a publikum áhított. Tisztában kell lenni azzal is, hogy Kinget nagyon nem egyszerű vászonra vinni, rengeteg próbálkozásból oly kevés sikerült maradandóra Azonban a feladat nem lehetetlen, elég csak – a műfajon belül maradva – Kubrick remekére, a Ragyogásra gondolni. 
Muschietti művét végig a katarzis utáni várakozás kísérti, mely a reményteliből vándorol az izgalmason át szép lassan a csalódottság felé, a film végezetével a nézőben a be nem váltott ígéret ürességét hagyva. Kár érte.