Tudatosan törekedtem nem a szüleim történeteként tekinteni a Hajnali lázra – fogalmazott Gárdos Péter Balázs Béla-díjas rendező, akinek legújabb filmje december 17-től lesz látható a magyar mozikban.
A művész a svéd, magyarországi és izraeli helyszíneken forgatott romantikus drámában szülei találkozásának és szerelmének történetét dolgozta fel, amellyel édesapja 1998-ban bekövetkezett halála után szembesült, édesanyja ekkor adta neki át kettejük több mint ötven évvel korábban keletkezett levelezését.

„Transzcendens élmény volt…”
„Tudatosan igyekeztem magamtól eltávolítani a filmet, nem úgy tekinteni rá, mint a szüleim történetére” – mondta, hozzáfűzve, hogy ebben segítettek a filmkészítéssel járó szakmai kérdések. „Úgy mentem neki, hogy ez egy film, amit meg kell valósítanunk, egy történet, amely a forgatókönyv írásakor született”.
A történet szerint a holokauszt borzalmait túlélő Miklós svédországi egészségügyi rehabilitáción vesz részt, ahol megismerkedik a szintén túlélő Lilivel. Kettejük kibontakozó szerelmének útjába új akadály áll, amikor Miklóst tüdőbetegséggel diagnosztizálják, orvosai szerint csupán hónapjai maradtak hátra.
Gárdos Péter a távirati irodának elmondta: a szereplőválogatáskor fontos szempont volt, hogy olyan színészeket válasszanak, akik saját életükben már szembesültek valódi tragédiával, kerültek a halál közelébe vagy estek át olyan betegségen, amely megváltoztatta világlátásukat. Mint fogalmazott, a két főszereplőt játszó Schruff Milán és Piti Emőke fiatalságuk ellenére ebből a szempontból is tökéletes választásnak bizonyultak.
A rendező elárulta azt is, a forgatás alatt egy-két olyan pillanat volt, amikor Schruff Milán játéka megrázóan emlékeztetett édesapjára. „Elmeséltem Milánnak, hogy a papámnak volt egy jellegzetes mozdulata, bizonyos esetekben, ha nagyon belelendült valamibe, meglegyezte a bal fülét. Transzcendens élmény volt, amikor egyszer ezt Milán előhozta, azt hittem, őt látom.”

Dacból kötetet
A film alapjául Gárdos Péter először 2010-ben megjelent azonos nevű regénye szolgált, amelynek jogait az elmúlt évben harminckét országba sikerült értékesíteni. A szerző elmondta, hogy korábban nem volt biztos abban, van-e joga elmesélni a szülei történetét, azonban a könyv különleges sikere folytán úgy érzi, kapott egy „túlvilági bólintást”, megszerezte édesapja beleegyezését.
Hozzátette azt is, hogy bár a film a regény alapján készült, nagyon sok helyen eltér tőle. Ennek oka, hogy elsőként a filmterv született meg, majd ezt követte a könyv, amelyet „dacból és elkeseredettségből” írt a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnésekor. A Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásakor ismét benyújtotta a filmtervet, amely két évig tartó intenzív fejlesztésen esett át. A regényhez képest sok mindent ki kellett vágni a filmváltozatból, szélsőségesebbre kellett szabni a karakterek jellemét is.
Gárdos Péter saját bevallása szerint mániákusan törekedett arra, hogy „hiteles világot” teremtsen az 1945 telén svéd kórházakban, utcákon és barakkokban játszódó film számára. Mivel nem volt elég a pénzügyi keret arra, hogy a filmet egész évben a skandináv országban forgassák le, a legnagyobb nehézség az ottani miliő pontos magyarországi rekonstrukciója volt.

Tervek és kudarcok
„Megfogalmaztam magamban egy számot, nem fogom kimondani babonából, de ha annyi nézőt vonzana a film, akkor úgy érezném, megérte megcsinálnom a Hajnali lázt” – fogalmazott a rendező. Hozzátette: számos nemzetközi fesztiválra hívták már a filmet, számít a külföldi sikerre is.
Gárdos Péter a Szamárköhögés és Az utolsó blues rendezője. 2005-ben A porcelánbaba című Lázár Ervin-novella adaptációja elnyerte a 36. Magyar Filmszemle legjobb rendezőnek járó díját. Tréfa című 2009-es műve a 40. Magyar Filmszemle legjobb rendezés díját kapta.
E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy együtt koptatta a Pesti Barnabás utcai Bölcsészkar padjait Gárdossal.  Hősünk akkoriban még csak álmodozott arról, hogy egykoron majd világhírű művész lesz, mindenesetre próbálkozott, kisfilmes gépével, egy felhúzható nyolcmilliméteressel. Nem felejtem, egy alkalommal engem is felkért egy kisebb vagy nagyobb szerepre. A dolgom „mindössze” annyi lett volna, hogy egy belvárosi átjáró ház – ha jól emlékszem az idő távlatából, talán a volt Filmmúzeum közelében lehetett – kellett álldogálnom és várakoznom. Azt mondta, majd jön a barátja, bizonyos Flórián, aki egyben gyártásvezető, kellékes, főszereplő és miegyéb volt, s ha feltűnik a kapualjban, lendítsem a karomat. Vagy valami mást csináljak. Vagy semmit, mit tudom én, több mint negyven év telt el azóta. Vártam, csak vártam, de nem történt az égvilágon semmi. Elszívtam legalább fél csomag Fecskét, vagy Ötéves tervet, de úgy sem.
Így azután eloldalogtam, színészi karrierem egyszer, s mindenkorra befejeződött, Gárdosból pedig az lett ami.