Ha egy brand beindul… akkor annak a brandnek mennie és működnie kell, még akkor is, ha az alkotók – sajnos – már elhunytak. Ez a kegyetlenségében kissé viszolyogtató mondat általában nem veszi jól ki magát, de az Asterix-történetek üdítő kivételt képeznek. Először a szövegíró hunyt el, majd nem is olyan régen a rajzoló – de szerencsére akadt újabb szerzőpáros, aki ugyanolyan színvonalon tudja megírni, és ugyanolyan jópofán és profin (az utánzás, a rendkívül pontos utánzás itt igazi vérprofizmust jelent és takar!) tudja megrajzolni hőseink újabb és újabb kalandjait, amelyeknek – remélhetőleg – így újabb emberöltőnyi ideig nem lesz vége. 

A 41. kötetéhez érkezett kultikus sorozat aktuális darabja az Asterix Luzitániában címet viseli, és nemhogy méltó párja a korábbi műveknek, de helyenként valósággal felülmúlja azokat. (Máris megelőlegezem: a nyelvi humor, amelyet a fordító Bayer Antal újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagít, a legnagyobb műfordítói lelemények és teljesítmények panteonjába röpíti művelőjét.) 

A történetív klasszikus: valamelyik Caesar-korabeli nép egyik elcsigázott képviselője jelentkezik a legyőzhetetlen gall falu, azon belül és külön is legyőzhetetlen párosánál, Asterixnél és Obelixnél, hogy tegyen(ek) igazságot, mert a római gazfickók elkövettek valami csúnya méltánytalanságot ellenük. Asterix és Obelix elindul a nagyvilágba, vagy éppenséggel az adott országba, itt aztán jó sokat nevetünk a nemzet- (és nyelv-!) karakterológiai sajátosságokon, Obelix megkóstolja az ételeiket, amelyek természetesen soha nem érnek fel a gall vadkan ízletességével, majd megállapítja, hogy dilisek ezek a (z esetünkben) luzitánok, meg persze a rómaiak, akiket aztán azonmód szét is vernek; duci, de ezt magának kikérő hősünk olykor beleszeret az illető népek egyik-másik leánygyermekébe, és esetlenül, obeliszkeket ajándékozva (rájuk ejtve) udvarol nekik, majd miután mindent elrendeztek, hazamennek, és kezdődik a lakoma. 

A luzitánokról szóló részben hemzsegnek a nyelvi és nemzetjellegzetességi poénok; a luzitánok ugyanis egyszerre szomorúak és vidámak (Obelix, midőn még haj-átfazonírozással is súlyosbított luzitán álcát ölt magára, derekasan próbálkozik is hozni a formulát: „Szomorú vagyok, és kuncogok…”, „Teljesen letaglóz az őrült boldogság” stb.), elsősorban tőkehalat és garumot fogyasztanak (ez utóbbi egyébként a történet konfliktusforrása is), de abból jó sokat (ez persze nem győzi meg Obelixet: „Egy kis garumot a tökehalra?”, kérdezik tőle, mire ő udvariasan szabódik: „Nem, köszönöm, jusson belőle a többieknek is…”, „És egy kortyot a hagyományos borunkból, hogy jobban csússzon?”, érdeklődnek a vendéglátók, de addigra már Obelix is kitanulta a gyanakvást: „Ööö… annak is hal az alapja?”), de legfőképpen a nyelvük, azaz a portugál nyelv írásbeli használatának csodálatos poénokat eredményező megnyilvánulásai miatt fogja a hasát az olvasó a nevetéstől: „Azért küldtek, hogy eléd tárjam a szituácãot”; „Ki tudja? Caesar könnyen elcsúszhat egy gondatlanságból kilöttyent garumon… Igen, nagyon gyakori az ilyen komplikácão”; „Köszönöm! Remélem sikeres lesz a kollaborácão!” 

A luzitán mélabú okainak (Viriato elárulásának) mindössze három képkockányi története annyira szellemes, hogy azt teljes egészében idézem: „Már nagyon régen történt, hogy juhpásztorból valamennyi törzsünk főnökévé válva szembeszállt a római seregekkel, és visszaadta a reményt és büszkeséget a luzitán népnek. (A háttérben juhok bégetnek, egy harcos rájuk szól: Csend legyen! Látjátok, hogy más dolga van!) Sajnos elárulta őt három barátja, akik álnokságukért egy zsák szeszterciuszt kaptak a rómaiaktól. (Római: A fele most, a fele utána… Árulók: Félig vagyok meggyőzve…; Nem becsülik kellően az árulást…; Elveszik a kedvemet a hitszegéstől…”) Azóta sújt minket a rettenetes okkupácão, amivel a rómaiak megbosszulják rajtunk Viriato győzelmeit… (Árulók, akiket kivégzésre kísérnek: Akkor nem is lesz második részlet?; Azt mondják, az az oroszlán része.; Ha már az árulókat s becsapják…)” 

Régóta meggyőződésem, hogy ezeknek a képregényeknek azon túl, hogy van egy gyerekek által is imádható és elkacagható része, van egy nagyon komoly felnőtteknek, fiatal felnőtteknek szóló rétege is. Amikor így búcsúzik egyik szereplő a másiktól: „Kontaktumozzunk asapozva!”, azaz találkozzanak amilyen hamar csak lehet (as soon as possible, asap), vagy amikor szekérrel utazó hőseink beérnek egy Essão-feliratú helyre, és megkönnyebbülten mondják, hogy „Egy takarmánytöltő-állomás! Itt megállunk!”, vagy amikor a lakószekérrel a nagyvilágban utazgató vagyonos nyugdíjasok problémája kerül terítékre, illetve a zöld borral, a vonho verdével kapcsolatban Obelix megjegyzi: „Szárított hal, éretlen szőlő… ezeknek valami gondjuk lehet az elkészítési idővel…”, akkor bizony nem csak a gyerekolvasók nevetnek, hanem a felnőttek is elégedetten és ínyencmód csettintenek. Nem beszélve a 28-as szekérjáratról, amely Lisszabon, pontosabban Olisipo „utcáãt” járja, Rick Gervais, Berlusconi és Cristiano Ronaldo szerény és nem hivalkodó megjelenéséről, akkor olyan mélyrétegek sejlenek fel, amilyenre kevés példa akad egyébként, és így forrása lesz a gyöngyöző olvasói kacajnak és elismerésnek. 

Caeasar pedig… szegény Caesar mindig pórul jár és mindig kikap, de valahogy mindig megőrzi a méltóságát, és ez az alkotói visszafogottság és elegancia is szimpatikus – hogy nem taposnak diadalittasan a győzők a legyőzötteken. Helyette nyomban betolnak egy ilyen poént: Asterix és Obelix testőröknek álcázva jutnak be egy orgiára, ahol Obelix fogyasztani kíván. „Obelix: Én is ehetek és ihatok csak úgy oldottan? Asterix: Mi nem vendégek vagyunk, Obelix, csak egyszerű testőrök… Obelix: De hogyan őrizzem meg a testemet, ha nem ehetek?”

Rendkívüli szellemi felüdülés, harsány kacajok, az eredetihez a megszólalásig hasonlító történetívek és rajzok – azon kevés dolgok egyike az Asterix-univerzum, amelynek jókedvűen és nyugodtan, hátsó gondolatok és lelkiismeretfurdalás nélkül lehet örvendezni a savanyú hétköznapok sorá(ba)n. Az egyik legszellemesebb „kitalácão”, amit olvashatunk. 

Asterix Luzitániában. R. Goscinny és A. Uderzo nyomán írta: Fabcaro, rajzolta: Didier Conrad.  Fordította: Bayer Antal. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2026.