Vészits Andrea legújabb gyerekkönyvében egy kilencéves kisfiú és egy laboratóriumi kísérletből megszökött, egy kísérlet következtében azúrkék színűvé változott patkány nem mindennapi, csodálatos barátságán keresztül mesél a gyerekek bátorságáról, az empátiáról és a valódi szeretetről, ami képes elsimítani az értékrendbeli különbségeket, a több éves családi konfliktusokat; sőt. Még az is lehet, hogy az embert képes kigyógyítani a legdurvább szőrallergiából is.

Vészits Andrea Balázs Béla díjas forgatókönyvíró, dramaturg, számos gyerek-és ifjúságkönyv szerzője. Az Ábris és az azúrkék patkány, - melyben dédapjának, Móra Ferencnek és saját szüleinek is emléket állít – márciusban elnyerte a HUBBY Év Gyerekkönyve Díját a 7-12 éves korosztály kategóriában. 

– Hogyan talál egymásra a súlyos szőrallergiával küzdő, korábban szinte a természet minden közelségétől elzárt kisfiú és az általa Azúr névre keresztelt patkány?

– Ábris véletlenül, az édesapja munkahelyén, a vécében találkozik az ott rejtőzködő Azúrral. Mindketten megrémülnek a másiktól, de aztán pont emiatt kialakul köztük egy kapcsolat. Ábris megérzi és megérti, hogy a kék patkány pont olyan érző lény, mint ő, és amikor megtudja, hogy halál vár rá, nem kérdés számára, hogy meg kell mentenie.

– Ábris szó szerint halált megvető bátorsággal küzd Azúr életéért. S miközben le kell küzdenie saját betegségével kapcsolatos félelmeit, szembe kell szállnia (szembemennie?) rajongásig szeretett szülei által belenevelt normák/szabályok egy részével is. pl. Az állatkísérleteket végző édesapjára „az emberek megmentőjeként” tekint, mégis ő menti meg a patkányt a tervezett boncolástól. De hasonló értékrendbeli összeütközés a nagyszülőkkel való kapcsolatfelvétel. Annak érdekében, hogy Azúrt biztonságos helyre vigye, elviteti magát az anyai nagyszülőkhöz Szegedre, akikkel a szülők nem sokkal a születése után megszakították a kapcsolatot. Ábris igazságérzete hogyan emelkedik felül ezeken a több szempontból megkérdőjelezhető „felnőtt ítéleteken”? Ön, mint számos hasonlóan érzékeny gyerek-és ifjúsági könyv szerzője, illetve mint pszichológus, hogyan látja; mennyire képes egy gyermeki lélek összeegyeztetni, kibékíteni magában ezeket az ambivalenciákat? 

– Ezek az ambivalenciák sokszor nagyon megviselik vagy akár meg is nyomorítják a gyerekeket, mert nagyon nehéz kezelni ezt a feszültséget. A megkérdőjelezhető „felnőtt ítéletek” pontosan olyan helyzetbe hozzák a gyerekeket, mint amilyenbe a felnőttek kerülnek egy olyan világban, ahol a törvények ellentmondanak az erkölcsnek. Ábris az a gyerek hős, aki sok szeretetet és gondos nevelést kapott, ezért értelmes, empatikus és szilárd az erkölcsi érzéke. És ezért mer szabályt szegni. Megviseli a helyzet, de inkább vállalja a félelmet, szorongást, a saját maga által is elítélt hazugságot, hogy azt tegye, ami egyedül helyes és megmentsen egy rá bízott életet.

– A maga módján (a maga igazsága, nézőpontja) szerint minden szereplő pozitív és szerethető figura, akivel lehet azonosulni. (pl. mindegyikükben vitathatatlan az Ábris iránti mély szeretet és felelősségtudat.) Végül valószínűleg ez a „jóság” az, ami segít megoldani a több éves családi konfliktust, és nem kényszeríti „szeretet-választásra” a kisfiút, ugyanakkor talán el is mélyíti benne az általuk megjelenő dilemmákat.

– Ezzel a történet-szállal azt szerettem volna megmutatni, hogy az empátián túl, amiben Ábris jeleskedik, milyen fontos a tolerancia. Semmi sem fekete fehér az életben, például az állatkísérletekkel kapcsolatban is lehet eltérően vélekedni, és az ellentétes nézetekben is van igazság. Az elfogadás és a megértés hiánya még pozitív és szerethető embereket is egymás ellen fordíthat, és nemcsak a családban, hanem a társadalomban is. Holott az empátia és a tolerancia az emberiség túlélésének záloga.  Nem lehet elég korán megtanulni.

– A történet középpontjában az állatok és az ember viszonya áll. Többször hangoztatott gondolat, hogy az ember, egy közösség állatokhoz, vagy általában véve a természethez való viszonya leképezi azt, hogy miként viszonyul a hozzá képest „gyengébbekhez”. (gyerekekhez, a társadalom valamilyen szempontból elesettebb, hátrányosabb helyzetben lévő rétegeihez.) Ebből a szempontból a történet jócskán túlmutat egy kisfiú és egy patkány barátságán. A mese arra is tanít bennünket, hogy a gyerekek valahogy tisztábban, érzékenyebben viszonyulnak még ezekhez a kérdésekhez?

– Erre a kérdésre Móra Ferenc szavaival válaszolnék. „A mi modern életünk ott van eltévesztve, hogy elszakadtunk a természettől, holott minden idegszálunk hozzáköt. Nem akarjuk meglátni, hogy a növény és az állat fejletlen testvérünk, aki él, fárad, szenved az életért, csak úgy, mint te meg én. Aki ezt megérzi, akinek ezen sarkallik az etikája, az nem tesz embertársai közt soha faji és felekezeti különbségeket. Aki a természet részének érzi magát, aki megérti azt a közösséget, amelynek a napsugártól a hangyáig és a moháig minden, de minden tagja az ég és föld között, az sohase lesz barbár; aki tudja, hogy az égi madár szájából is az a szenvedés jajgat, az az öröm csendül ki, amelyik az ő szívét megdobogtatja: az az ember sohase okoz hasztalan szenvedést, és sohase végez oktalan rombolást.”

– A történet egyik fő szála Szegedre vezet, ahová dédapja, Móra Ferenc révén, önt is több szál köti. Szegeden több könyve is játszódik. Mennyire meghatározó az ön számára ez a város? 

– Szeged Móra Ferenc miatt is nagyon fontos nekem, hiszen itt élte le az élete legnagyobb részét és ide kötötte a munkássága, főleg a Múzeum, ami nekem is az egyik legkedvesebb helyem a városban. Ott különösen érzem a jelenlétét. De Szeged a gyerekkoromat is jelenti, mert anyám családja Szegeden élt és én rengeteg időt töltöttem velük. Nagyon sok szeretetet kaptam, és olyan élményekre tettem szert, amik ma is meghatároznak. Szeged Alsóvárosa az egyik legfontosabb és legkedvesebb helyszíne az életemnek, ahová mindig boldogan térek vissza.

– A helyszínen kívül vannak más önéletrajzi elemei a könyvnek? 

– Igen, Ábris nagyszüleit anyámról és apámról mintáztam, akik a saját nevükön, mint Duci és Böbe szerepelnek a regényben. Anyám, Duci, csodálatos ember volt, első generációs értelmiségi és kiváló szerkesztő, beceneve ellenére karcsú, gyönyörű nő. Apám a Futrinka utcai Böbe baba után kapta tőlem a becenevét, amit aztán a szélesebb baráti kör is használt. Ő volt a híres Vadember, Móra Ferenc unokája, aki egész életében azután a feltétel nélküli szeretet és rajongás után sóvárgott, amit a nagyapjától kapott. Szerettem volna emléket állítani nekik ezzel a regénnyel, mert boldog gyerekkorom volt és ez a legcsodálatosabb ajándék, ami felnőttként is megtartja az embert.

– Milyen érzés Móra Ferenc dédunokájaként írni, alkotni? Amellett, hogy felemelő, a pályája kezdetén, nem jelentett túl nagy nyomást?

– Én pszichológusként kezdtem a pályámat, aztán dramaturg lettem az Objektív Filmstúdióban és filmeket írtam. Csak az ötvenes éveimben kezdtem gyerek és ifjúsági regényeket írni. Móra Ferenchez mindig is erős szeretet fűzött, hivatásomnak éreztem az emléke és az életműve ápolását, minél szélesebb körben való népszerűsítését. Többek közt készítettem róla filmet, Anzix a búzamezőkről címmel, kiállítást a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, a Móra Rengeteget és írtam róla ifjúsági regényt, a Boszorkánysziget 28 73-at. A szellemi nagysága nem hogy nem nyomasztott, de kifejezettem büszke voltam rá. Én soha nem vetélkednék a szeretteimmel. Különben nem szoktam magamat másokhoz hasonlítgatni, mert az nem visz előre.  Az számít, hogy kihozzam magamból a legjobbat. 

– Filmes szakemberként, azt gondolom, különösen erőteljes önben a képszerűséghez, a láttatáshoz való képesség. Mennyire pereg le filmszerűen egy-egy történet, mielőtt papírra kerül? 

– Csak azt tudom megírni, ami képszerűen megjelenik előttem. Látnom kell minden részletét, különben nem indul el a történet.  Ez egyfajta belső mozi, ami megy a fejemben, én pedig csak nézem és próbálom szavakba önteni.

– A regényt Bölecz Lilla illusztrálta. Dolgoztak már korábban is együtt? Mennyire voltak képileg azonosak a korábban önben megálmodott alakok a grafikus által továbbálmodottal?

– Már az előző könyvemet, az Agáta és a jegenyenyár című regényt is Bölecz Lilla illusztrálta és csodaszép borítót álmodott hozzá. Nagyon szeretem a rajzait, amik az ő sítlusát tükrözik, de szépen illeszkednek a történethez és segítenek kapcsolódni. Ami az én fejemben van ezekkel a történetekkel kapcsolatban, azt nem lehet lerajzolni, mert azok inkább olyanok, mint a színes fényképek vagy filmek.