Bánki Éva Útfél című, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent verseskötetét olyan poétikai és retorikai sajátosságok jellemzik, amelyek megszólalásmódjukban szervesen kapcsolódnak a szerző kultúrtörténeti ismereteihez, a középkori tengeri felfedezések korához, legendákhoz, eszmetörténeti áramlatokhoz. A világhoz és önmagához való viszonya, a költészet szubjektumértelmező és társadalomformáló ereje, a jelen és a múlt heroizálás nélküli bemutatása, sorskérdések mitikus-történeti talajon történő megközelítése jellemzi a gyűjteményben olvasható 70 vers üzenetét.

A három ciklusba rendezett opusok (Tengeren túl, Tengeren innen, Testben-lélekben) mindegyikében a hangsúly a világ és a lírai én kapcsolatára helyeződik, s mindenkor betekintést enged a valós személy belső küzdelmeibe, a szövegbeni én reakcióit tükrözi létfilozófiai megközelítéssel. Történik mindez a haláltudat időnkénti felerősödésével, lét és nemlét sorsfordító lehetőségeinek élmény-átvilágításával, úgy, ahogy a kiadvány hátoldalán olvasható részlet komor hangulata sugallja. „Először a jókedvemet hagytam el… Szétosztogattam mindenem… Itt egy gombot hagytam el, ott egy mosolyt, / amott egy nevetést, verset, hullámcsatot.”

Az intenzív vershangzás rekonstruálására a szerző – sajátos érdeklődési körét és lelki állapotát kiemelve – számos olyan motívumot sorakoztat fel, amely regényeiben, például a Navigátorban is megjelenik, így nyilvánvaló, hogy két ciklusban is főszerepet kap a tenger (Tengeren túl, Tengeren innen). A végtelen víz az élet forrása, az örökkévalóság és az emberi sors szimbolizálása, feltárja az érzelmek mélységeit, szabadságvágyat jelenít meg éppúgy, mint a leküzdendő akadályok kiszámíthatatlanságát a váratlan történések okozta félelemérzés kontinuitásában. A nagy víz mintha antropomorfizált élőlény lenne, akárcsak Hemingway tengere Santiago emberfeletti küszködésének leírásával.

Nem véletlenül említi a szerző mindjárt a bevezető oldalakon Tulum királyát. A helyszín vallási központ volt, a mexikói kaszt-háború idején a maják központja, így az olvasó az archetípusok felidézése során máris készen áll az univerzum titkainak befogadására.  Bánki Éva versmondanivalója olyan inspiráció a recepcióban, amely lehetőséget biztosít a közös gondolkodásra, a múltbéli tudás és megőrzött értékek birtokában egyfajta indentitás-megőrzésre törekszik. A természettel való azonosulás és a hagyományok megtartása és átértékelése igazán nagy feladat, jelentőségét Az erdő című vers zárósorai is egyértelműen kiemelik. „Túl nagy feladat ez egy halandónak. / Akié a minden, az veszít a legtöbbet.” 

A szövegekben mitikus, szimbolikus lények jelennek meg, mintha a szerző is jaguárszellem lenne, próbálja a helyes irányt megtalálni, de felbukkan az indián mitológiából jól ismert kecálmadár is, s az életet halálra váltó keselyű a megtisztulás és az átalakulás jelképeként. Az erdő pedig a lelki utazást teszi lehetővé, szakrális térként jelenik meg a külvilág és a belső világ találkozására, kapu a lélek számára; freudi értelemben a tudattalan metaforája. Így lehet Bánki Éva a „fűszálak közt finoman remegő pókháló… tojásban rejtőző élet.” Ugyanakkor az ellentmondások feltárása és folyamatos jelenléte legtöbbször rezignált verslezárást okoz. A ciklus további írásaiban hivatalos őrzői leszünk a hagyományoknak, helyszíneket teremtünk, amelyekben otthont találunk a magunk számára, de ahogy Jan Assman is hangsúlyozza a kulturális emlékezettel foglalkozó tanulmányában, mindig alkalmazkodni kell a terület változásaihoz.

A motívumok pedig sokasodnak. Az emlékek megmaradásának kulcsa a szél és a folyamatosan jelenlévő tengert. A szél legtöbbször a szabadság jelképe, olykor azonban kontrolálhatatlan erő, egyfajta isteni jelenlét. „Rémtetteinket a kőlapokra véstük. A szél fodraira bíztuk… A szél miénk marad mindörökre”, tárja elénk a szerző az igazságot. Történeteink az emberi együttlétek, a találkozások őrzői, amelyeket magunkkal viszünk életutunkon akkor is, ha folyamatosan átértékeljük azokat. „Mi énekszóval / bírtuk rá a holtakat, hogy jöjjenek közénk, … avassanak be történeteikbe – mindabba, amire emlékezni / földi halandónak rettenet lenne és átok.” Csak a természet részeként lehet biztosítva továbbélésünk, a teremtmények nem akarják egymást megsemmisíteni: „Nem falják fel egymást a sebesen száguldó csillagok”.

Bánki Éva elmélkedéseiben a kő is kiemelt szerepet kap, a kőrakások egykori események színhelyeire utalnak, stabilitást, állandóságot sugallnak, éppúgy, ahogy Wass Albert ikonikus sorában olvashatjuk: „Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.”

Bánki Éva vershorizontja ősi misztériumok titkos nyelvét ismerteti meg velünk, az értelmezésben folyamatosan érezzük a szív rezdülésének szeizmográfiáját. Benne van ebben a költői hivatás elkerülhetetlenül rá nehezedő súlya. Valójában az igazi költészet tönkreteszi a boldogságot, a költő nem marad a felszínen, olyan magasságokba emelkedik, vagy olyan mélységekbe zuhan, ahol nem találja igaz helyét, ezért nem is tud tartósan ott maradni. A poéta önkitárulkozásaiban mégis képes a mulandóság formájában nyújtani az örökkévalóságot.

Nehéz a kozmoszban önmagunkat felismerni, legtöbbször csak emlékjeleket találunk a gondolatok és az érzelmek közötti éteri hídon egyensúlyozva, elszántan keresve saját hazánkat. „Keresnéd a tengert a szemeddel, / megkapaszkodnál a kikötőből támadó szélben. / De az áhított betűsor nem enged többé. / Hiszen hazaértél. Végre.” Állandóság, bizonytalanság, szellemi emelkedettség, önmegvalósítás színhelyei jelzik életmenetünkben a stációkat, az út végén pedig a tenger átveszi az uralmat, hiszen a végtelen víz valójában az ég tükre, amely egy másik világ felé vezető kaput nyit.  „S ha mindenütt tenger lesz – tükre az égnek, / megszakíthatatlan ragyogás: / mondd, miért hullámozna tovább?” Ez az ösvény pedig Isten felé irányít, ahogy a Dávid című opus is erre utal, hiszen Dávid bibliai értelemben „Isten szíve szerinti ember”.

Bánki Éva versszövetét az egyik legalapvetőbb emberi érzelem itatja át, a félelem főzete, ezt hangsúlyozza a Budapest utolsó két sora is…. „lassan minden felbomlik, szétfoszlik, elporlad, / és marad a jéghideg kövek között a félelem”. Ez az uralkodó érzés nem a szerző önmagáról való lemondását akarja kikiáltani, sokkal inkább a belső homály, az ismeretlentől való irtózás felnagyítása történik, a szorongás folyamatos jelenlétének reprezentálása, amely végső fokon önmegértésre késztető erő.

A megismerés lehetőségei korlátozottak azzal szemben, ami túl van az emberi logikán. Mindig valami elrejtettségnek a révületében vagyunk, közben megérint bennünket az öregség misztériuma, keressük a végső értelmet, majd szétosztjuk magunkból mindazt, ami belőlünk megőrizhető. „Az életem lesz az egyetlen, / amit még elveszíthetek. De olyan hideg van, / hogy észre sem veszem”.

A félelem fennhatósága abból ered, hogy fantáziánkat nem tudjuk legyőzni, de a rettegés jelzi azokat a határokat is, amelyeken szeretnénk túllépni, így egyfajta kontrol is lehet. Ha számba vesszük veszteségeinket, a semmiből vett teremtés rejtelme erőt generál bennünk, még akkor is, ha a költő beismeri, hogy „dühöt és félelmet örökölt”, mégis kapcsolatok nélkül csak olyan lenne, „mint ottfelejtett valaki egy levél végén, / amelynek feladója ismeretlen”.

Bánki Éva olvasatában az erő, mint égi folyosó jelenik meg, ez az a tér, amelyben megújulhat, ahol eltűnik a pánik szorongató érzése, ahol a szabadság öröme is megtapasztalható. Valójában a félelem csak így lehet a túlélés záloga. A költészet mindig belép olyan területekre, ahol nem szabad, hogy feltáruljon az a titok, ami nélkül nincs vers. Erre utalnak a Boa viagem gyönyörű sorai… „A versek maguktól is szárnyra kapnak. / legyőzik az irigyeket, / a turbulenciát, az evolúciót, kikerülik a gonoszokat,” a költői elhivatottságot summázva így vallja meg költői meggyőződését a szerző a versírás jelentőségéről: „Bátrabb és erősebb nálam, / de arra vár, hogy fel én neveljem”.

Bánki Éva lírája alanyi-biografikus, vallomásos költészet, amelyben természetcentrikussága az embervilághoz való viszonyulását fémjelzi, de ebben a szövetségben sokszor mélylélektani kérdéseket feszeget, és természetes, hogy a lírai én állapotának megfelelően nem mindig itatja át a megvilágosodás élménye. Hogy mit várunk el egy műtől, nem mindig egyszerű, mert más tapasztalatokkal rendelkezünk, mégis ellenálhatatlanul varázslatos, amikor másnak a lelkében a magunkéval találkozunk.

Bánki Éva, Útfél, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026