A Lindbergh című könyvet úgy emeltem le a polcról a boltban, mint aki kincset talált. Ez kell a kor igénytelen számítógépes rajzfilmjeivel beoltott gyermekeinek! –gondoltam én. Egy igazi mestermunka, valami valóban meseszép, valami, amit az igazán konzervatív nagyszülők kezébe is nyugodt szívvel adhatunk: „Ezt meséld ma, Nagymama!”

Az évtized legszebb mesekönyve
A kötet Torben Kuhlmann diplomamunkájaként készült el, aki a hamburgi Alkalmazott Tudományok Főiskoláján illusztrációt és médiagrafikát tanult, könyvillusztrálás szakiránnyal. Vagyis ebben az esetben egy valódi művésszel és szakemberrel állunk szemben. Maga a könyv bámulatos rajzok és festmények egymásutániságából áll, amit (számos nemzetközi díj mellett) 2014-ben Németországban a legszebb gyermekkönyv díjjal jutalmaztak. Én azt is megkockáztatnám, hogy ez nem csupán 2014, de az évtized legszebb mesekönyve.
A könyv velejét adó megannyi műszaki rajz, barkácsolás és kísérletezés miatt kisfiúk és nagypapák kedvence lehet. A század eleji képi világnak és a mozgalmas perspektíváknak köszönhetően pedig az egész könyv olyan mintha egy filmet néznénk, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy még a legmodernebb, könyvekre legkevésbé fogékony gyereket is lekötné ez a mű.

Gyönyörű, bámulatos, lenyűgöző, de…
A Lindbergh inkább egy hangulat mintsem egy szokásos mesekönyv.
A kor (a képek alapján teljesen egyértelmű) és a sztori világháborús hangulatot idéz. A képek a szürke, a sötétbarna, és a bézs árnyalatain kívül más színekkel nem-igen operálnak, emiatt a könyv olyan, mintha régi fotográfiákat nézegetnénk. Nosztalgikus, de nyomasztó hangulat.
A történet is elég lehangoló: Hamburgban piacra dobják az egérfogót, a főszereplő kisegér pedig egyik nap arra eszmél, hogy teljesen egyedül maradt, mivel a többiek vagy az egérfogók áldozatául estek, vagy Amerikába menekültek, ezért úgy dönt, hogy repülőgépet épít, amivel a tengerentúlra utazhat, hogy újra együtt lehessen a többi egérrel.
A kisegérnek nincs neve, nincsenek megszólalásai (a könyvben senkinek nincsenek megszólalásai), és a személyisége sincs különösebben megrajzolva. Természetesen drukkolunk neki, hiszen a képeken látjuk, hogy nagyon aranyos, de nem igazán tudunk érzelmileg közel kerülni hozzá.
Szegény főhősünk teljesen egyedül van, barátja, segítője, útnak indítója nincs, csak ellenségei és akadályozói vannak (emberek, baglyok, macskák). Éppen ezért olyan felemelő a mese vége, mikor a kisegér megérkezik New York-ba, és végre találkozik egértársaival. Anderseni módon ez az egyetlen szívmelengető momentum a történetben.

Inkább esztétikai, mint irodalmi élmény
Maga a szöveg elég rövid (a képek mennyiségéhez képest), és szerintem sokszor felesleges is. Mindent, amit mondatba foglaltak elmesélnek a képek, és egyébként is olyan kiemelkedően erős és színvonalas a képi anyag, hogy mellettük a könyv mondatai túlzottan is átlagosnak hatnak. Ilyenek: „Teltek-múltak a hetek. A kisegér közel s távol egyetlen másik egérrel sem találkozott. Időközben az újságokban sokat olvasott az új egérfogókról. Lidérces egy találmány volt! Biztosan ezek az egérfogók űzték el a barátait. Igen ám, de hová tűnhettek? Talán Amerikába mentek? Arról a távoli helyről minden egér hallott már történeteket. Úgy hírlett, abban az országban egy hatalmas szobor üdvözöl minden újonnan érkezőt, embert és egeret egyaránt.”
Számos oldalpáron nincs is szöveg. Ez is megerősítette bennem az érzést, hogy ez a mű inkább esztétikai, mint irodalmi élmény. A sematikus szöveg és a nyomasztó hangulat ellenére is azt gondolom, hogy ezt a könyvet minden gyereknek, szülőnek, és nagyszülőnek látnia kell, de inkább fényes délelőtt olvassuk a kicsiknek, mintsem esti mese gyanánt.