Túl a hangjegyeken

Azt gondolhatnánk, hogy Sándor László hamarosan megjelenő kötete, A zene három természete a zenéről szól, s ha utána nézünk, mit ígér a kiadó, akkor azt olvashatjuk, hogy a könyv a zene filozófiai, antropológiai, valamint metafizikai összefüggéseit vizsgálja. Az alaposabb utánajárás azonban azt mutatja meg, hogy a Prae Kiadó gondozásában várható mű sokkal szélesebb kérdéskört vizsgál: arra keresi a választ, miként válik a fizikai hangzó anyag az emberi önreflexió és szimbólumteremtés szükségszerű eszközévé. Úgy tűnik, Sándor László műve nem annyira a zenéről, mint inkább a művészi alkotásról, a szimbólumok, adott esetben zenei szimbólumok megteremtésének lehetőségéről, sőt kényszerűségéről szól.

Test, lélek, szellem

A kiadói ajánlóból sok érdekesség derül ki. Érdemes ezzel kezdeni. A szerző Plótinosz filozófiájából és a középkor első harmadában még magától értetődőnek számító trichotóm emberképből és gondolkodásból indul ki. Alapvetése szerint mivel a fizikai és metafizikai lét, valamint a szemlélődés és az önszemlélés is hármas természetű, minden emberi alkotás – így maga a zene is – szükségszerűen hordozza a test, lélek, szellem egységét. „A fizikai és a metafizikai lét hármas természetű, a szemlélődés és az önszemlélés is hármas természetű: ez az axiómaláncolat nem futhat ki máshova, mint hogy mindaz, amit az ember a szemlélődése által és a szemlélődése érdekében létrehoz, szükségszerűen hármas természetű.”

Az 1975-ös születésű Sándor László, amikor éppen nem zeneelmélettel és zenetörténettel foglalkozik, a Zeneakadémián ad órákat, zeneszerzői és hegedűművészi munkája mellett kutatja a késő középkori egyházi műzene titkait. Sejthetjük tehát, hogy a kötet többéves kutatómunka eredménye, és így több előzetes anyag is fellelhető róla az interneten. A szerző saját weboldalán korábban közzétett részleteket a készülő műből, például a zene befogadásáról és a rituális ének lélektanáról szóló IV. fejezetet. De ennél közelebb visz bennünket a tartalomhoz, ha belehallgatunk abba a háromrészes előadássorozatba, amelyet 2019–2020-ban tartott a Budapest Music Center (BMC) Könyvtárában A zene három természete címmel és amelynek felvételei megtekinthetők a YouTube-on (például az első előadás videója itt).

Híd a fizikai és metafizikai lét között

Nos ebben a sorozatban Sándor László arról beszél, hogy zene hármas természetét (testi/fizikai, lelki/érzelmi és szellemi/metafizikai rétegeit) nem önmagában, hanem az alkotó ember hármas természetéből kiindulva lehet megérteni. Úgy véli, hogy – amiként már Plótinosz felismerte – az emberi alkotás a szemlélődés következménye. Amikor az ember szemléli a világot és önmagát, az alkotás nem pusztán önkifejezési vágy, hanem ontológiai szükségszerűség: a benső szemlélődés kivetülése a fizikai világba. Mivel az ember egyszerre létezik a fizikai és a metafizikai síkon, az alkotás feladata az, hogy hidat teremtsen ezek között. A zenei hang (fizikai rezgés) önmagában csak anyag, de az emberi szellem és lélek által megformálva szimbólummá válik, amely képes megjeleníteni az érzékeken túli, szellemi tartalmakat.

Ezért utal a szerző a fülszövegben arra, hogy „mindaz, amit az ember a szemlélődése által és a szemlélődése érdekében létrehoz, szükségszerűen hármas természetű” – ez tehát nemcsak a zenére, hanem minden emberi szimbólumteremtésre és művészi alkotásra igaz.

A mélységet keresve

És ezzel el is jutottunk oda, amiért nem csak zeneértőknek ajánlhatjuk szeretettel ezt a könyvecskét. Szerzőnk ugyanis nem csupán zenetudósként, hanem aktív zeneszerzőként teszi fel az alapvető emberi kérdést: „Miért alkotunk?”. Válaszait pedig saját komponálási tapasztalataival kiegészítve formálja meg. Ráadásul összeveti, hogyan válaszolt az alkotás, illetve itt a zenei alkotás mikéntjének és miértjének kérdésére Plótinosz, Boethius és Aquinói Szent Tamás, illetve hogyan gondolkodott erről a 20. századi avantgárd két meghatározó alakja, Pierre Boulez és John Cage. 

Az ókori és kora középkori gondolkodókhoz (például Szent Ágostonhoz) nyúlva azonban arra is rámutat, hogy a zene benső, szellemi működésének ismerete nélkül a zenélés puszta mesterkedéssé, felszínes „színészkedéssé” válik. És, hogy ezt elkerülhessük, az alkotó embernek elsősorban az a feladata a maga legelvontabb, legteljesebb mélységében ismerje meg saját művészetét.

Bár az elmélet általános művészetfilozófiai és antropológiai érvényű, a zene különleges helyet foglal el benne: egyszerre kötődik szigorú fizikai-matematikai törvényszerűségekhez (akusztika, arányok) és képes közvetlenül megérinteni az emberi lelket és szellemet, anyagi tárgyiasulás nélkül. A szerző maga is úgy fogalmaz az előadások leírásában, hogy a téma „az emberről szól, azon belül az alkotó emberről”, a zene pedig ebben a keretben elsősorban médium és esettanulmány.

Megjelenik novemberben! https://www.praekiado.hu/termek/a-zene-harom-termeszete/